Minden egy provokációval kezdődött. Annak a 2015. szeptemberi napnak a reggelén egy Twitter-üzenet azt sugallta, hogy Berlin vonatokat küld a Keleti pályaudvar előtt feltorlódott migránsokért. A hírt hamar cáfolták, ám a tömeget ez nem nyugtatta meg. Elindultak gyalog álmaik földje, Németország felé.

A német politika a nagy válságoktól reméli az integráció elmélyítését, így ami nem sikerült az euró “megmentésénél”, az majd menni fog a “szír menekültek” befogadásánál, valójában az újkori népvándorlás kezelésénél — remélték. Ehhez akartak momentumot teremteni, ehhez kellettek a hatásvadász képek és az, hogy a tömeg ne messze a Balkánon torlódjon, hanem Észak- és Nyugat-Európa pályaudvarain keresztül a földrész közepére is eljusson.

"Minden szírt befogadunk!"

A könyv nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy a nyugati világ államai sorra zárták le határaikat és vezettek be karantént. A nyitottság helyett a nyugat most bezárkózik, fizikailag és szimbolikusan is. Soros szervezetei is elhallgattak, csak álmukban csöngetnek egy kicsit. A mindenható elv a valóság próbáján elbukott.

Sokan temetik ezekben a napokban a globalizmust, a liberalizmust, a szuperkapitalizmust. Fő érvük, hogy a vírussal lebénított világkereskedelem, a gyorsan visszaépülő határok és a visszatérő állami protekcionizmus egy korszak végét jelzik. A tapintható félelem, a valóban rendkívüli intézkedések és a várható mély gazdasági recesszió rémképe első látásra elégségesnek is tűnik ezeknek a kijelentéseknek az alátámasztására. Ráadásul a konzervatívok, szuverenisták, tradicionalisták fő ellenségei (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért liberálisnak vagy globalistának) látszólag elbizonytalanodtak a közelmúlt eseményeitől, ami pedig tovább erősíti a jobboldal győzelemérzetét.

Csábító gondolatnak tűnik, hogy a posztkoroniális világ a szuverenisták győzelmét fogja elhozni. De ez nem más, mint az ideológusok hurokcsapdája, azaz a vágy arra, hogy végre nekik is igazuk legyen. A vágyvezérelt, ideologikus elemzések jobban hasonlítanak a vajákosok kuruzslásához, mint egy valódi helyzetfelméréshez.

A vágyvezérelt elemzések persze örülnének a globalizmus megroppanásának, mint ahogyan oly sokan, politikai oldaltól függetlenül. A valóság azonban ennél árnyaltabb. Korántsem biztos, hogy a koronavírus és annak leküzdése elsöpri a globalizmus egyeduralmát.

Dívik mostanában progresszívéknál egy szemrehányás konzervatív felebarátaik irányába. E szerint – akár a migrációs válság, akár más kapcsán – a nemzetet mint olyat megóvni szándékozók (ők a nacionalisták) megtagadják a felvilágosodás legszebb örökségét, a tolerancia és a másság elfogadásának parancsát, pedig a nemzet, a nacionalizmus is a felvilágosodás „terméke”. Most éppen a „tekintélyes és befolyásos” Economist szentelt hosszú esszécikket a témának, mely azon lamentál, hogy korunk nacionalizmusa – vagy legalábbis az, amit ők annak neveznek – csak egy égiekkel játszó földi tünemény-e, mely hamar elillan, vagy itt marad közöttünk sokáig? Persze a cikk szerint van „jó” nacionalizmus is – nyilván, populistából is van demokrata Martin Schulz óta –, mely patrióta, nemes, befogadó. De az „új nacionalizmus” (AfD, Nemzeti Front, Orbán, Kurz, Babis, Kaczyński, Trump stb.) paranoid, intoleráns, elhomályosítja a tiszta gondolkodást, a hozzá tapadó „modern” nemzeteszme pedig valójában csak egy kitaláció, egy mesterséges konstrukció – mint amilyenek a nemek is, ugye –, mely pőre fantáziálással mítoszokat gyárt. (Karl Popper is valami hasonlót fejteget nyílt táradalomról szóló könyvében: szerinte a „nemzeti elv (…) mítosz csupán. Irracionális, romantikus és utópikus álom”.) A cikkíró megadja hát az alaptézist: „a mai kor nemzetei a nacionalizmus termékei, és nem fordítva.”

„Nem tehetem, és nem is fogom vizsgálni a társadalmi következményeit annak, amit csinálok”, vallja a spekuláns, ami roppant logikus, mert ily módon azután annak rendje-módja szerint rögvest befektethet a romeltakarításba is.