Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott..."

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.

(1923)

Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk — bár ez nem valószínű —, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség. (Kós Károly)

A körülöttünk lakó népek 1918-ban örömünnepet ültek. Most arra készülnek, hogy a százéves évfordulón újra átéljék a nemzeti nagyság óráját. Számunkra ez a százéves évforduló örömre ugyan kevés okot ad, de alkalmat teremthet arra, hogy átgondoljuk: mi hogyan jutottunk el az 1918-as összeomlásig, és mit kezdtünk azóta azzal az örökséggel. Hogy hogyan lehet, hogy még 100 év múlva is akadnak, nem is kevesen, akik ugyanazt az összeomláshoz vezető utat hirdetik járhatónak. Az egyik illusztrált hetilap tudja, meri és teszi: öles szalagcímben hirdeti, hogy „Erdély örökre elveszett”. A tudós professzor – a hazai történettudomány baloldali narratívájának vezető alakja – mondta ki ezeket a rettenetes szavakat. Egyúttal a történelem, mint tudomány politikai értékelését is elvégzi: nemzeti mítoszok őrzése, letisztázása helyett azok lebontása kell, hogy legyen a cél. Büszkén vállalja, hogy a hazai történettudomány őszerinte ebben előbbre tart, mint a környező országoké. Csak valahogy a térképre nézni felejtett el közben. A nemzeti dekonstrukció és a nemzeti konstrukció közötti különbség ugyanis sok-sok tízezer négyzetkilométerben, és sok-sok millió tönkretett magyar ember sorsában mérhető. Az összefüggés persze nem egyenesen arányos: a nemzeti mítoszok túlfújása egy ponton túl kontraproduktív. Viszont annyi egészséges nemzeti identitás alapvető feltétele a közösen vallott történelem, a büszkén vállalt élményközösség. Ha ez nincs meg, a nemzeti mozgástér jelentősen leszűkül, ami bizony elég gyorsan az egyének szintjén is érezteti a hatását.

Szavadban múlt zenéje szólt,

s hívogatott a falu-ölbe.

Arcodra, mondd, a fényt s mosolyt

nem Rapsonné asszony bűvölte?

Áprily Lajos

(Nemzeti Összetartozás Napja a Vereckei-hágón, a honfoglalás millecentenáriumi emlékművénél. Fotó: MTI/Nemes János)

Értelmiségünk baloldali eszméktől megszédült fele igazságosnak tartja, hol azért, mert az „úri Magyarország” kapott egy nagy sallert, hol meg azért, mert egyáltalán, a tradicionális magyar, mint fogalom, ingataggá vált, és hát ugye, a progresszió, az halad. Népünk másik része a pszichodráma-csoportokat idéző világba menekül, fantáziál mindenről, csak ne kelljen együtt élnie a tudattal, hogy egy történelmi vereséget szenvedett nemzet tagja. Mások meg a fogyasztói világ kádári átszüremkedése szerint románozzák le Márton Áron püspököt, vagy nevezik jugó csajnak Ruzsa Magdit. Az előző két felfogás téves, az utóbbi hozzáállás meg leginkább taszító. Trianon nem csak egy adott típusú magyarság-élmény kudarca, hanem mindig mindannyiunké. Másfelől meg nem a permanens vereséget kell benne látni, hanem az örök parancsot, hogy a földről fel kell kelni. Végül, a harmadikként említett fogyasztói, kissé „proli” megközelítés viszonylatában reményt keltő, hogy még egyetemi éveink alatt itt tanuló pozsonyi barátom még részegen is kioktatta az őt leszlovákozó budapesti rendőröket. Talán a legnagyobb fájdalom nem is a minket igazságtalanul sújtó békeszerződés, hanem a szétszakítás, az hogy határok választják el azokat, akiknek az elődeik ezer évig összetartoztak. Határok nem csak térben vannak, hanem a lélekben is. A XX. század olyan határokat, olyan korlátokat rakott ránk, amelyek a lelkünkön túl szó szerint a húsunkba vágnak. Vajon megéri-e magyarnak lenni?