Kedd hajnalra, úgy tűnik, véget ért a legújabb örmény-azeri pengeváltás az évtizedek óta vitatott hovatartozású Hegyi-Karabah uralásáért. A jogilag Azerbajdzsán területét képező, valójában eddig Örményország által uralt területet minden jel szerint megszerezte a térségi nagyhatalom Törökország teljes támogatását élvező Azerbajdzsán a másik térségi nagyhatalom, Oroszország által félgőzzel támogatott Örményországtól. Békefenntartók, megfigyelők maradnak, de a posztszovjet térség egy befagyott konfliktusa minden bizonnyal kiolvadt – ha le nem is zárult teljesen.

Ennek az írásnak egyetlen célja van: hogy óva intsen mindenkit attól, hogy egydimenziós ítéleteket alkosson olyan nemzetközi ügyekben, melyekben Magyarország és a határon túli magyar kisebbségek közvetlenül nem érintettek.

Cikkeikben az összefüggés látszatát keltették az orosz elnök magyarországi útja és a vétó között: lám-lám, a magyar kormány oroszbarátsága végül a NATO-val is szembefordítja az országot.

A valóság azonban az, hogy a magyar kormány nem utasította el a közös nyilatkozatot, mindössze feltételekhez kötötte az együttműködést: ha a dokumentumba bekerül a jogfosztott kárpátaljai magyar kisebbség melletti kiállás, akkor Magyarország is aláírja azt. Ezt nevezzük nemzeti érdekérvényesítésnek – ideje lenne, hogy a liberálisok szótárába is bekerüljön ez a ballib újságírók fülének egzotikusan csengő kifejezés.

Magyar kisiskolások Kárpátalján.

Ezt rögtön négy siker is bizonyítja: 1. Közép-Európa iránt megértő elnök került a bizottsági székbe; 2. térségünkből került ki a Valutalap új vezetője; 3. Angela Merkel szerint eredményesen használjuk fel az uniós fejlesztési forrásokat és 4. Trócsányi Lászlónak fontos biztosi pozíciót szánnak.

Az európai léptékkel közepesnek számító Magyarország – szövetségeseivel – rövid időn belül négyszer volt sikeres. A bevándorláspárti megmondóemberek és a balliberális médiamunkások a hazai ellenzék gyengeségét látva abba a reménybe kapaszkodtak, hogy majd Moszkva Brüsszel jól helyére teszi a budapesti kormányt.

Magyarország európai tényezővé vált.

Azzal, hogy Trócsányi László karnyújtásnyi közelségbe került a bővítési biztosi tisztséghez, Magyarország óriási esélyhez jutott. Ez komoly pozíciójavulás a nálunk tízszer nagyobb Ukrajnával szemben és lehetőség, hogy Magyarország előnyös megállapodásokat kössön a Balkánon. Hosszú út vezetett idáig, és elsősorban nem is az elmúlt hónapok mesteri taktikai húzásaira gondolok, hanem arra, hogy Orbán Viktor idejekorán felismerte a Nyugat-Balkán és az Európai Unió déli bővítésének jelentőségét. Mert legyünk őszinték: miközben folyton Ausztriához és Németországhoz mérjük magunkat, mi egyelőre nem az ő ligájukban focizunk. Ők túl erős versenytársak. Sokkal több lehetőség kínálkozik a Balkánon, amiről a nyugatos orientációjú magyar politikai élet hajlamos megfeledkezni.

Ki most a soros elnöke a háromtagú boszniai államelnökségnek? Melyek a szerb gazdaság húzóágazatai? Ki kormányozza jelenleg Albániát? Nagyon keveset tudunk a nyugat-balkáni térségről, pedig az elmúlt ezer évben Magyarország sorsát legalább annyira befolyásolta az, hogy mi történik a Balkánon, mint hogy milyen folyamatok zajlanak Nyugaton. Ha végignézünk a magyar történelmen, azt látjuk, hogy a balkáni térség fontosságát csak a legnagyobb vezetők értették meg: Szent István, Luxemburgi Zsigmond, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás tudták, hogy az ország sorsa fordul azon, ami a Balkánon történik.