Máthé Áron
Máthé Áron történész

December 1.

Hol rontottuk el? Hogy juthattunk oda, hogy Gyulafehérvárra Károlyiék intézkedése nyomán MÁV vonatok vitték a nagy nemzetgyűlésükre a magyar állammal szemben ellenséges román vezetőket és híveiket?

És hogy ortodox egyházi méltóságok, monarchiás román katonatisztek és értelmiségiek a népet képviselő falusiakkal összekapaszkodva hórát, a román körtáncot járhatták azután, hogy 1918. december 1-jén kimondták az „egyesülést”, vagyis az Óromániához való csatlakozást?

"Fogadás Románia nemzeti ünnepe tiszteletére Budapesten" - Medgyessy Péter kormányfő Adrian Năstase román miniszterelnökkel 2002. december 1-jén.

Az egyik lehetséges választ talán Grigore Moldován: A piaristák melegében című, 1926-os cikkében találhatjuk meg. „Szinte magamnak teszem fel a kérdést, miként volt lehetséges az, hogy a szamosújvári hét és a kolozsvári kilenc, összesen a magyar kultúra tizenhat esztendei hatása ellenére mint román író kezdettem meg pályafutásomat? Hol szereztem magamnak erre képességet, mit tartotta fenn bennem a nemzeti érzést, a román „én”-t, hogy a magyartól elsajátított tudományt fajom javára értékesítsem? … Amióta a piarista atyák Erdélyben vannak, évenként 8-10 szegény sorú román tanulót vettek fel rendházuk szolgálatába. … Voltaképpen csak arról akartam írni, hogy mi, románok nyelvünk használatában sem az osztályban, sem a játszótéren, sem künn az életben akadályozva nem voltunk. Otthon, kis szétszórt telepeinken csak románul beszéltünk. Mi román tanulók a piarista atyák melegében saját faji érdekeinket is szolgálhattuk, atavisztikus hajlamaink útjában akadályok elhárításával nem küzdöttünk, élhettünk ösztöneink szerint.

Mindezt vessük össze azzal, hogy abban a korban, amelyre Moldován visszaemlékezett (a 19.sz. második fele), az Egyesült Királyságban, Wales-ben még dívott a „welsh knot”. Amelyik tanuló megszólalt angol helyett welsh-, tehát kelta nyelven, megkapta a csomózott kötelet, majd tovább kellett adnia a következő megszólalónak. Akinél maradt, azt a tanár jól elverte a suli után. Ebben a korszakban Franciaországban törvényekkel szabályozták a „korcs” nyelvekkel szembeni fellépést, így a breton, a baszk vagy akár az okcitán nyelv esetében is. Az iskolában elterjedt gyakorlat volt a testi fenyítés az anyanyelven való megszólalásért. És akkor még nem is említettük az óromániai királyság moldvai részét, ahol a csángó gyerekek részére szándékosan óvodákat állítottak fel, hogy a magyarról leszoktassák őket.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Magyar Golgota – magyar Feltámadás

„Az igaz ügy örökre veszve nem lehet.” (Görgey Artúr, 1849. augusztus 11.)

1849 őszén a magyarok személyes ügyként siratták a szabadságharc leverését. A pártviszályoktól, egyéni ambícióktól, és főként a közel-külföld, vagyis Bécs lenéző elnyomásától szenvedő nemzet nagy pillanata volt az 1848 őszén kezdődő szabadságharc.

Nyugodtan lehetünk pongyolák, és mondhatjuk: össznépi vállalkozás volt. Ugyanis a Pozsonyban ülésező utolsó reformkori országgyűlés 1848. március 18-án (három nappal a Pest-Budai forradalom után) felmentette úrbéres szolgáltatásai alól a jobbágyságot, és a volt jobbágy tulajdonába adta az úrbéresként és úrbérpótló szerződés alapján birtokolt földbirtok-állományt, vagyis a jobbágytelkeket. A földbirtokosok kárpótlását az államkincstár terhére rendelték el. Ezzel még az április törvények előtt sikerült a nemzeti mozgalomnak komoly tömegbázist szerveznie.

És másfél évvel később, úgy tűnt, hogy hiábavaló volt ez a nagy erőfeszítés. A nemzeti és népi felemelkedés útja elzáródott, a közös harc rossz véget ért. A Habsburg-rezsim a tizenhárom vértanú kivégzésével azonban öngólt lőtt. Rövidlátásuk sikeresen sűrítette egy pontba a magyar tragédiát és emelte szinte bibliai magasságokba. „Őt [Damjanichot] miután Vécsey gróf is követte, a borzasztó spectaculum megszűnt, vagyis inkább csak most tűnt fel egy borzasztó, szívet repesztő látomány.  Kilenc oszlopon, kilenc tábornok, velők annyi család öröme örökre eltemetve." – írta az aradi ferences kolostor naplójába a rendház szerzetes főnöke, aki a tábornokokat utolsó útjukra kísérte.

Ez volt a 19. század magyar Golgotája.

Az aradi vértanúk emlékére állított Szabadság-szobor Aradon.
Az aradi vértanúk emlékére állított Szabadság-szobor Aradon.

Máthé Áron
Máthé Áron történész

A bűntudat prófétái az Óperencián innen

Baj-e, ha Bécset Bécsnek nevezzük Wien helyett? Ha Lemberget Lembergnek hívom Lviv helyett? Sőt, esetleg Ilyvó várának? Elődeink is bűnösek voltak, amikor Gdanskot Danckának nevezték? Wroclawot Boroszlónak? Veneziát Velencének?

Nemrég „leleplező”, „mítoszromboló” cikk jelent meg a sajtóban arról, hogy a Trianon-emlékmű miért lenne úgymond történelemhamisító. Vegyük végig fontosabb állításait!

1. Azt a hamis képzetet kelti, hogy „a magyar etnikum lett volna domináns a Kárpát-medence minden szegletében a történelem folyamán”. Valóban, ezt keltené vagy szándékos csúsztatásról van szó? A magyar etnikum ugyan nem minden szegletben, de tényleg domináns volt a Kárpát-medencében több száz évig.

2. „A törzskönyvbizottság elkezdte patinás, régi, jól ismert és teljesen egyedi településnevek megváltoztatását, azaz magyarosítását is”. Az rendben van, hogy régi és jól ismert (mármint a helybeliek számára jól ismert), de hogy patinás és egyedi? Mondjuk Lopadea Veche tényleg egyedi volt? „Régi Lapád”, a magyarul Oláhlapád néven ismert település a török-tatár tömeggyilkosságok után létesült, és neve nem egyedi volt, hanem egy magyar településnév románra fordítása.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Don-kanyar: ami mögötte volt, és ami utána van

Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a szovjetek támadása Don folyó mentén elterülő frontszakaszon a 2. magyar hadsereg állásai ellen.

A szovjetek nem bízták a véletlenre: eleinte „erőszakos felderítési kísérletnek” titulálták az akciót, hátha mégsem fog menni. És rajtunk, magyarokon igazán nem múlott: volt, ahol szovjet hullahegyek halmozódtak fel a magyar vonalak előtt; volt, ahol teljes magyar zászlóaljak estek el inkább az állásaikban, semhogy hátráljanak; és akadt olyan eset is, amikor az utolsó töltény ellövése után a -35 fokos hidegben Vécsey alezredes feltűzette a szuronyokat, és sikeresen kivágta magát a rábízottakkal együtt. Az összeomlás csak a négy-öt napos véres harcok, és az ellenlökések kudarca után követően következett be. Az vesse az első követ a pánikba esett legénységre, vagy a fejüket elvesztő tisztekre, aki harcolt már mínusz harminc-negyven fokban, éjszakázott a csikorgó hidegben a szabad ég alatt, és akit kergettek már a hómezőkön a T-34-es tankok. A magyar helytállás tehát nem szenvedett csorbát, még akkor sem, ha egyes, a németeknek megfelelni akaró főtisztek olyanok írtak, hogy „megutáltam a magyar bakát”. (Az egészséges nemzeti öntudattal rendelkező és józanul gondolkodó magyar tisztek éppen hogy a németeket utálták meg, amikor azok lelökték a magyarokat a sebesültszállító szánokról, vagy amikor nem engedték fedél alá a kimerült honvédeket…) Az összeroppant parancsnok, Jány Gusztáv tábornok a végén kiadta hírhedt parancsát, amelyben megállapította, hogy a „2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. Hát nem, nem vesztette el becsületét. Becsületét elvesztett hadsereg részére nem harcolják ki az utódok egy hatalmas temetői emlékpark építését idegen földön, egy győztes nagyhatalom hivatalos narratívájával szembemenő módon.