A karlsruhei bíróság kimondta, hogy a 2,8 ezer milliárd eurós, lassan öt éve folytatott eszközvásárlási programjával az EKB túlterjeszkedett hatáskörén, és felszólította a Bundesbankot, hogy a továbbiakban ne vegyen részt a programban. Ez ugye az a program, amellyel a dél-európai gazdaságokat lélegeztetőgépen tartották az elmúlt években.

A német alkotmánybíróság ítéletét sokan úgy értelmezik, mintha ezzel a testület beintett volna Brüsszelnek és azt mondta volna: mi, németek nem finanszírozzuk tovább a brüsszeli bürokraták birodalomépítési terveit. Látszólag egy csodás kiállás a nemzeti szuverenitás mellett. Gondolom, ezért is lelkesednek érte a barátaim közül oly sokan. Jó lenne, ha így lenne, de a helyzet nem ez, és inkább csak a vágyaikat vetítik ki a valóságra.

Az olasz miniszterelnök kezet csókol Angela Merkelnek.

A könyv nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy a nyugati világ államai sorra zárták le határaikat és vezettek be karantént. A nyitottság helyett a nyugat most bezárkózik, fizikailag és szimbolikusan is. Soros szervezetei is elhallgattak, csak álmukban csöngetnek egy kicsit. A mindenható elv a valóság próbáján elbukott.

Sokan temetik ezekben a napokban a globalizmust, a liberalizmust, a szuperkapitalizmust. Fő érvük, hogy a vírussal lebénított világkereskedelem, a gyorsan visszaépülő határok és a visszatérő állami protekcionizmus egy korszak végét jelzik. A tapintható félelem, a valóban rendkívüli intézkedések és a várható mély gazdasági recesszió rémképe első látásra elégségesnek is tűnik ezeknek a kijelentéseknek az alátámasztására. Ráadásul a konzervatívok, szuverenisták, tradicionalisták fő ellenségei (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért liberálisnak vagy globalistának) látszólag elbizonytalanodtak a közelmúlt eseményeitől, ami pedig tovább erősíti a jobboldal győzelemérzetét.

Csábító gondolatnak tűnik, hogy a posztkoroniális világ a szuverenisták győzelmét fogja elhozni. De ez nem más, mint az ideológusok hurokcsapdája, azaz a vágy arra, hogy végre nekik is igazuk legyen. A vágyvezérelt, ideologikus elemzések jobban hasonlítanak a vajákosok kuruzslásához, mint egy valódi helyzetfelméréshez.

A vágyvezérelt elemzések persze örülnének a globalizmus megroppanásának, mint ahogyan oly sokan, politikai oldaltól függetlenül. A valóság azonban ennél árnyaltabb. Korántsem biztos, hogy a koronavírus és annak leküzdése elsöpri a globalizmus egyeduralmát.

Másik véglet a nemtörődömségé. Felelőtlen ostobaság, hiszen növeli a járvány terjedési sebességét, s ezáltal persze a pánikét.

Mindenki vizsgázik most. Kormány, ellenzék, állampolgár. Európa nemzetei a vészhelyzetben tarka képet mutatnak: a három szereplő egyszerre szinte sehol sincs a helyzet magaslatán. Ahol pedig az ellenzék kisstílű esélylesőként viselkedik, az a legellenszenvesebb. (Meg a legkevésbé okos ellenzéki politika.)  

Veszélyes precedens, hogy globális összehasonlításban a diktatórikus és a nem igazán példásan demokratikus ázsiai országok (Kína, Dél-Korea, Mongólia) mintha hatékonyabban kezelnék a járványt. (Nem tudjuk persze, milyen áron).

Márpedig a sokat hangozatott globális összefüggés itt és most lényeges: tényleg tőről metszetten globális, hálózati a válság. Mindennapi rutinjaikat fordítja fel, azonnal és közvetlenül. Mindenkinek kéretlenül és kegyetlenül demonstrálja, milyen is a negatív globalizáció.

Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke olyan beszédet mondott, amely túl az aktuális politikai ügyeken általános érvényű elveket is megfogalmazott. Olyan igazságokat mondott ki, amelyek minden józan és felelős polgárt reménnyel tölthetnek el, hogy a lassan elhülyülő és kisdedóvó szintjére süllyedő nyugati világunkban nincs minden veszve.

A beszédben természetesen számos „helyi érdekű” probléma tárgyalására is sor került: Venezuela, Irán, Észak-Korea, a kínai kereskedelmi háború, Hong-Kong. Más részei – például a homoszexualitás kérdése – az amerikai helyzetre reflektálnak.