Szóban forgó kortársaink tudják, mi lesz, ha elmúlik a baj, tudják, minek kell majd jönnie, s a leghatározottabban állítják, hogy semmi sem lehet olyan, mint azelőtt, minden átalakul majd a járvány után.

És ez persze igaz. De úgy igaz csupán, ahogyan Metternich tanácsolta: mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régi maradhasson.

Ami engem illet, nem hiszek abban, hogy a Covid-19 afféle világot átalakító, sőt világforradalom-pótló esemény volna. Glóbuszunk gazdasági és politikai struktúrái olyan roppant erősek, attól sem roskadnának össze, ha ősszel netán nyakunkba szakadna a vírus második fordulója. Lesznek persze változások, el- és feltűnhetnek aktorok, de bármilyen legyen is az új szereplőgárda, a struktúra marad.

A szavak újak, a tartalom a régi. Amazok internacionalisták voltak, emezek már “globalisták”. Egy dolog azonban nem változott: ellenségeiket Amerikától Németországon át Budapestig ismét “fasisztának” bélyegzik.

Az uralkodó nyugati társadalommodell elérte teljesítőképessége határát, és elitje még mindig keresi Dani Rodrik globális trilemmájára a választ. A képlet arról szól, hogy három kívánatos célból egyszerre csak kettő érvényesülhet, és melyik legyen az, amelyet hátra sorolnak?

E három kívánatos cél a globalizáció, a demokrácia és a nemzetállami keret, vagy más olvasatban széles társadalmi rétegek jóléte. A küldetéstudattól fűtött, magukat hol “progresszívnek”, hol “haladónak” mondó mozgalmárok társadalmunkat átalakító programon dolgoznak. Ők a globalizációt, a nemzetek feletti nyílt társadalmat propagálják, ám ezzel az a fő probléma, hogy a globalizációnak egyre kevesebb nyertese van.

Valamit eltoltak.

Már az euró 1999-es bevezetésétől kezdve felmerült: a közös pénz közös költségvetési politika nélkül nemhogy stabilizálná, de sok ország esetében inkább ingataggá teszi a gazdasági helyzetet. A 2008-tól kezdődő pénzügyi válság erre rá is mutatott. Magyarország számára például könnyebb volt forinttal kezelni a helyzetet.

A következő lépés tehát a még szorosabb unió lenne. Németország szép csendben saját (megmaradt) haderejébe építette be néhány másik ország maradék ütőképes(nek tűnő) egységeit. Ez persze nem gazdasági lépés, de „az egyre szorosabb unió” kritériumának fű alatt megfelel.

Integrációjuk stabil alapzatát a közös gazdasági érdekek adják: az a gondolat, hogy a gazdasági összefonódás tartósan csökkenti a háborúk esélyét, jó gondolat. A politikai egységesülés, a „mélyülés” szükségszerűsége mégsem vezethető le ebből automatikusan. Legelőször a gazdasági fejlettség szintkülönbségein kellene enyhíteni: ma Európa legmélyebb problémája ez, minden más - köztük a konkrét politikai hogyan tovább kérdése is - csak ez után következik.