A XX.század nem sok jót hozott a magyarok számára. Két vesztes világháború, Trianon, levert ’56-os szabadságharc, azután a téeszesítés („Nem győztük az angolokat várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”). Végül a kommunizmus bukása után egy millió megszűnt munkahely, szegénység, és lecsúszás várt a társadalom jelentős részére. Sikereink közül a sportsikerek voltak jó darabig a legtartósabbak; ’56 három négy-hónapja után a Kádár-rezsim szürke, langyos sörrel locsolt hétköznapjai jöttek, a ’89-es csodák éve és az első szabad választások meg inkább csak a politikailag tudatos rétegek számára jelentettek valamit – a többség bizony hamar vesztesnek érezte magát. Azóta csak a sportsikerek csörgedeztek, néha vékonyan, néha bővebben, de hát a foci az sajnos nem állt talpra.

Politikusok gyakorolhatják is az utóbbit, Orbán Viktor Tusnádfürdőn pár napja meg is tette ezt, amikor tudatosan leegyszerűsítve kijelentette, hogy a baloldal azért nem szereti a magyarokat, merthogy magyarok. Politikusoknak nincs kötelezettségük pontos definíciókra, árnyalt magyarázatokra, támogató lábjegyzetekre, annál inkább egyetértő tekintetekre. Csakhogy amit a politikai arénában egy politikus csinál, azt egy elemző – elvileg távol a harcmezőtől – lehetőleg ne engedélyezze magának.

Tóth Csaba a Magyar Narancs online felületén „Nemzet és baloldal” címmel a minap jegyez egy írást, melyben elemzőként reflektál Orbán fenti véleményére, s ennek kapcsán a közelmúltból véve a példákat, arra a következtetésre jut, hogy a baloldalnak azért nincs releváns válasza a jobboldal nemzetfelfogására, mert az MSZP szemlélete nem elég liberális.

Mintha ismerősen csengene, ugye? Nem csoda, hiszen meglehetősen régi nóta.