Nem kívánom sem megnevezni, sem idézni őket, ugyanis nincs jelentősége annak, mit mondanak. (Arról nem is beszélve, hogy nem csak a rosszindulatot regisztrálhatjuk, hanem a nettó ostobaságot is: az egyik fröcsögő szerint ugyanis a magyar válogatott focistái maximum a hazafelé tartó járatot érhetik el, miközben jelenleg erre van a legkisebb esély.)

(Magyar szurkolók Marseille-ben.) 

Szavadban múlt zenéje szólt,

s hívogatott a falu-ölbe.

Arcodra, mondd, a fényt s mosolyt

nem Rapsonné asszony bűvölte?

Áprily Lajos

(Nemzeti Összetartozás Napja a Vereckei-hágón, a honfoglalás millecentenáriumi emlékművénél. Fotó: MTI/Nemes János)

Értelmiségünk baloldali eszméktől megszédült fele igazságosnak tartja, hol azért, mert az „úri Magyarország” kapott egy nagy sallert, hol meg azért, mert egyáltalán, a tradicionális magyar, mint fogalom, ingataggá vált, és hát ugye, a progresszió, az halad. Népünk másik része a pszichodráma-csoportokat idéző világba menekül, fantáziál mindenről, csak ne kelljen együtt élnie a tudattal, hogy egy történelmi vereséget szenvedett nemzet tagja. Mások meg a fogyasztói világ kádári átszüremkedése szerint románozzák le Márton Áron püspököt, vagy nevezik jugó csajnak Ruzsa Magdit. Az előző két felfogás téves, az utóbbi hozzáállás meg leginkább taszító. Trianon nem csak egy adott típusú magyarság-élmény kudarca, hanem mindig mindannyiunké. Másfelől meg nem a permanens vereséget kell benne látni, hanem az örök parancsot, hogy a földről fel kell kelni. Végül, a harmadikként említett fogyasztói, kissé „proli” megközelítés viszonylatában reményt keltő, hogy még egyetemi éveink alatt itt tanuló pozsonyi barátom még részegen is kioktatta az őt leszlovákozó budapesti rendőröket. Talán a legnagyobb fájdalom nem is a minket igazságtalanul sújtó békeszerződés, hanem a szétszakítás, az hogy határok választják el azokat, akiknek az elődeik ezer évig összetartoztak. Határok nem csak térben vannak, hanem a lélekben is. A XX. század olyan határokat, olyan korlátokat rakott ránk, amelyek a lelkünkön túl szó szerint a húsunkba vágnak. Vajon megéri-e magyarnak lenni?

(Az alaptörvény kihirdetésének ötödik évfordulója alkalmából kibocsátott bélyeg.)

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy volt-e leküzdhetetlen „alkotmányozási kényszer” Magyarországon 2010-11-ben, azt felelhetjük, hogy nem, valóban nem volt. Az ország – ahogy 1989-1990-től 22 éven át – úgy-ahogy ellavírozgatott volna a korábbi, ideiglenes Alkotmánnyal is. Ha viszont azt nézzük, hogy jóformán valamennyi, rendszerváltás utáni kabinet és parlamenti többség szeretett volna egy teljesen új alkotmányt kodifikálni, azt láthatjuk, hogy a Nagy Lehetőséget mindenki kereste – csak a szükséges többség híján nem találta. A 2010-es választások eredménye azonban magával hozta a Nagy Lehetőség beteljesítését. Alkotmányozáshoz ugyanis 1990 óta egy, csak egy dolog szükségeltetik Magyarországon: az összes országgyűlési képviselő kétharmada.

(Állami megemlékezés az 1916-os ír felkelés 100. évfordulóján.) 

Ennek ellenére a nagyobb hullámban érkező külső hódítók – vikingek majd utánuk az angolok normann urai – fokozatosan beolvadtak az írek közé. A 16. századra azonban végleg angol uralom alá került a sziget egésze, és lassanként az ír nyelv is visszaszorult egy-egy kisebb tájegység apró falvai közé. A pusztítást Cromwell és kicsit később Orániai Vilmos protestáns seregei tetézték be. Furcsa volt ez a pusztítás: egyes templomokon és hosszabb ideig ellenálló városokon kívül az ír sziget történelmi emlékei nagyjából épen maradtak – viszont a lakossággal az angolok nem bántak kesztyűs kézzel, sőt, még a fákat is kivágták, hogy semmiféle rejtekhely ne maradjon a szabadlegények számára. Nagyjából ekkortájt itthon, Magyarországon a török már szinte teljesen legyalulta a terepet, és a felszabadító háborúk során a Habsburg csapatok már csak a rombolás munkáján az utolsó simításait végezték el. Az angol-ír háborúk utáni betelepítés („The Plantation”) során az angolok hiába próbálták átformálni Írországot, valami dacos összetartozás-tudat megmaradt. Az 1798-as felkelésük idején az ír nacionalisták már angol nyelven fogalmazták meg követeléseiket. A felkelés idején egyébként mindkét oldal véres atrocitásokat követett el, az angolok több száz foglyot végeztek ki – ehhez képest még a Haynau-féle rémuralom is szeretetszolgálatnak tűnhetne. A felkelés leverése után az írek ügye elveszettnek tűnt, bár a nyugtalanság fel-felütötte a fejét a szigeten. Végül tragikus módon egy természeti csapás változtatta meg a helyzetet.