- Néha eltűnődön, én vajon hogyan viseltem volna a kínzásokat.

- Te? Viccelsz?! Elég lett volna, ha a Gestapo elveszi a csekkfüzeted, rögtön bevallottál volna mindent.

/Woody Allen: Annie Hall/

Először is, üdítő volt olyan alkotást látni, amelyben hús-vér emberek mozognak a vásznon. Olyan hétköznapi emberek, akiket nem a devianciájuk, hanem a bátorságuk, kitartásuk és leleményességük, vagy esendőségük teszi izgalmassá. Óhatatlanul is felmerül a nézőben a kérdés: én hogyan viselkednék ilyen helyzetben, képes lennék-e helyt állni, úrrá leni a félelmeimen? Mindezt úgy éri el a film, hogy egy vércsepp sem csordul ki a két óra alatt, ami egy vérbeli háborús mozi esetében igazán nagy szó.

A történelmi tisztánlátás fontos eleme az erős nemzeti identitásnak és nem árt néha leporolni a régi történeteket; ugyanakkor nem kell hozzá túl erős paranoia, hogy a mítoszcáfolat mögött felfedezzük azt a szándékolatlan mellékhatást – vagy éppen sanda szándékot – amely a „kismagyar” létet a történelmi szükségszerűségnek, a közép-európai fejlődés logikus következményének mutatná be. Néhány vélekedést éppen ezért most itt is, az ellenkező irányból megközelítve mutatunk be.

- „A történelmi Magyarország felbomlása elkerülhetetlen volt”. Ilyesmit csak az állíthatna biztosan, akinek a predestináció és a szabad akarat közös megoldóképlete a kezében van, továbbá direkt vonallal rendelkezik a Teremtőhöz. Egyrészt nem, nem volt elkerülhetetlen, másrészt a kérdésfelvetés is rossz. Az igazi kérdés ugyanis az volt, hogy mi magyarok, hogyan tudtunk volna a legjobban kijönni egy vesztes világháború utáni helyzetből.

A miniszterelnök még február végén elmondott beszédében a következők hangzottak el: „az etnikai homogenitást meg kell őrizni. … a túl nagy keveredés bajjal jár. Természetesen mi, magyarok etnikailag heterogének vagyunk abban az értelemben, hogy európai nemzet vagyunk. Ha csak a neveket itt felolvasnánk, lenne itt minden: a bunyeváctól a svábig, de ettől függetlenül ez mégiscsak etnikailag egy bizonyos sávon belül maradó sokszínűség. Tehát egyfajta etnikai homogenitás, egy civilizáción belül vagyunk. Szerintem ennek a megőrzése kulcskérdés.”

A beszéd elhangzása után a nem-kormánypárti véleményformálók természetesen felháborodva kommentálták a szöveget. Pedig jó lenne egy pillanatra megállni és körülnézni, hogy miről is van szó – ez nem kormányról, és nem ellenzékről szól. Abban az értelemben biztosan nem, hogy nem a pillanat uralásáról van szó, hanem súlyos, létezésünk egészét meghatározó kérdésekről. Arról tudniillik, hogy kik vagyunk, milyen életet akarunk élni, és milyen országot szeretnék magunk után hagyni örökül.

(Az aranyérmes Hosszú Katinka a 100 méteres hátúszás eredményhirdetésén a riói nyári olimpián.)