Pedig többek közt a nemzetről is szót ejtett a vendég, ami ugye említett hölgyek és urak elég nagy problémája.

Rodrik már az évezred elején úgy látta, hogy a jól működő demokratikus intézmények, a nemzeti szuverenitás és a hiperglobalizáció nem egyeztethető össze egymással, ezt nevezi ő globalizációs trilemmának.

A hiperglobalizáció a globalizációnak az a neoliberális fajtája, amikor minden a globális tőkelogikának rendelődik alá, mondván, hogy az ily módon szabadjára engedett folyamatok előbb-utóbb minden társadalmi problémát megoldanak, hiszen a határtalan gazdasági növekedés áldásaiból mindenki részesül majd.

Alexis de Tocqueville az amerikai tapasztalati alapján írta le, hogy az egyenlőség körülményei közt még nagyobb a tülekedés, tolakodás, mint a hierarchikus társadalmakban: kié a nagyobb jövedelem és hatalom, ki a szebb és jobb, ki kap több figyelmet és elismerést, kivel mennek el a csinos lányok moziba vagy kinek a viccein nevetnek. Ebben a tülekedésben, írta Tocqueville, az emberek egymás legnagyobb akadályai: azért nem juthatnak előre, mert előttük is állnak vagy a versenyben eléjük kerültek.

Ott ahol sem a vagyoni, sem a műveltségi különbségek nem radikálisan nagyok, ott mindenki törekedhet mindenre, mindenki értékelheti magát mindenkinél nagyobbra, érdemesebbnek gondolhatja magát bárkinél, és, ahogyan Hobbes leírta, mindenki igényelheti a többiek elismerését és hódolatát: ha valamikor, a demokráciában fokozattan jelen van a Kalliklész alakjában leírt extrovertált típus, aki csak akkor tudja, hogy létezik, ha uralhatja a környezetét. A legfőbb emberi jog az lett, hogy mindenki olyan környezetben élhessen, amilyenben szeretne.

Dívik mostanában progresszívéknál egy szemrehányás konzervatív felebarátaik irányába. E szerint – akár a migrációs válság, akár más kapcsán – a nemzetet mint olyat megóvni szándékozók (ők a nacionalisták) megtagadják a felvilágosodás legszebb örökségét, a tolerancia és a másság elfogadásának parancsát, pedig a nemzet, a nacionalizmus is a felvilágosodás „terméke”. Most éppen a „tekintélyes és befolyásos” Economist szentelt hosszú esszécikket a témának, mely azon lamentál, hogy korunk nacionalizmusa – vagy legalábbis az, amit ők annak neveznek – csak egy égiekkel játszó földi tünemény-e, mely hamar elillan, vagy itt marad közöttünk sokáig? Persze a cikk szerint van „jó” nacionalizmus is – nyilván, populistából is van demokrata Martin Schulz óta –, mely patrióta, nemes, befogadó. De az „új nacionalizmus” (AfD, Nemzeti Front, Orbán, Kurz, Babis, Kaczyński, Trump stb.) paranoid, intoleráns, elhomályosítja a tiszta gondolkodást, a hozzá tapadó „modern” nemzeteszme pedig valójában csak egy kitaláció, egy mesterséges konstrukció – mint amilyenek a nemek is, ugye –, mely pőre fantáziálással mítoszokat gyárt. (Karl Popper is valami hasonlót fejteget nyílt táradalomról szóló könyvében: szerinte a „nemzeti elv (…) mítosz csupán. Irracionális, romantikus és utópikus álom”.) A cikkíró megadja hát az alaptézist: „a mai kor nemzetei a nacionalizmus termékei, és nem fordítva.”

Lassan mindenki előtt világos lesz az MSZP tényleges történelmi funkciója. Nagy Imrét szoborrá emelve, de a Kádár-i relatív szociális biztonság tömegbázisát kihasználva, az egykori káder-arisztokrácia valamint a technokrácia élelmesebbjei magántulajdonosi pozíciókat gründoltak maguknak, pestiesen szólva, úgy mentették át Marx „Tőkéjét”, hogy kezükben csupán a tőke maradt. Hajdani proletár internacionalizmusukat egyidejűleg burzsoá internacionalizmusra cserélték – s nem vitás, e kettő közül az utóbbi a stabilabb változat.