Nem dülöngéltek, álltak mint a cövek, előkapták a szolgálatit, talán még vezényszó is hangzott; az egészből sütött a feszes, hogy ne mondjam, poroszos rendezettség.

Így kell ezt, ilyen példásan, mintaszerűen, jól megadva a dolog pedagógiai súlyát. Hadd lássák ezek a „fasiszta” keletiek, hogyan kell valamit konkrétan s egyszersmind szimbolikusan levizelni.

Pedig nem is mi kalapáltuk el őket, hanem Milos Zemanék. (Mi lett volna, ha a kudarc Prágában éri őket? Bele se merek gondolni.)

Mark Rutte holland kormányfő és kollégái nekünk címzett újkoloniális kirohanásai funkcionálisan ugyanezt a felsőbbrendűséget tükrözik. Csoda-e, ha a "jópofa" holland szurkoló bármire fölhatalmazva érzi magát nálunk, amikor saját buzgó vezetőjétől azt hallja, Magyarországot térdre kell kényszeríteni?

Ja, vagy úgy! Nosza, mi már, íme, el is kezdtük! Tartson velünk, miniszterelnök úr...

Túlzás volna ez a párhuzam?

Miért volna az?

Mindig fájdalmasan dicső név:

Magyar, új fény ragyog ma rád,

Megint nagy népek millióit

Véded, megvédve a hazát!

Új barbároknak óceánja

Bús, lomha árral ostromol

S te állsz vérezve és dacolva,

Mint élő Szabadság-szobor!

Juhász Gyula 1914-ben írott verse bár egészen más történelmi helyzetben – az első világháborúban – íródott, valahogy mégis kísértetiesen emlékeztet valamennyi szabadságküzdelmünkre.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni szabadságharcainkat. Hiszen, ami 1848. március 15-én kezdődött, az látszólag 1849. augusztusában be is fejeződött. Alig másfél év. Ugyanezt szoktuk mondani 1956-ról: két dicsőséges hét, megfeledkezve a fegyveres küzdelem további heteiről és a passzív ellenállás hónapjairól.

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, és a 2010-es csúfos bukás után az MSZP meghirdette a „hiteles baloldali nemzetpolitikai fordulatot”.  A 168 óra minapi írásából azonban úgy tűnik, hogy a határon túli magyarok diszkriminálása kitörölhetetlen része a baloldali hagyománynak.

Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk — bár ez nem valószínű —, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség. (Kós Károly)

A körülöttünk lakó népek 1918-ban örömünnepet ültek. Most arra készülnek, hogy a százéves évfordulón újra átéljék a nemzeti nagyság óráját. Számunkra ez a százéves évforduló örömre ugyan kevés okot ad, de alkalmat teremthet arra, hogy átgondoljuk: mi hogyan jutottunk el az 1918-as összeomlásig, és mit kezdtünk azóta azzal az örökséggel. Hogy hogyan lehet, hogy még 100 év múlva is akadnak, nem is kevesen, akik ugyanazt az összeomláshoz vezető utat hirdetik járhatónak. Az egyik illusztrált hetilap tudja, meri és teszi: öles szalagcímben hirdeti, hogy „Erdély örökre elveszett”. A tudós professzor – a hazai történettudomány baloldali narratívájának vezető alakja – mondta ki ezeket a rettenetes szavakat. Egyúttal a történelem, mint tudomány politikai értékelését is elvégzi: nemzeti mítoszok őrzése, letisztázása helyett azok lebontása kell, hogy legyen a cél. Büszkén vállalja, hogy a hazai történettudomány őszerinte ebben előbbre tart, mint a környező országoké. Csak valahogy a térképre nézni felejtett el közben. A nemzeti dekonstrukció és a nemzeti konstrukció közötti különbség ugyanis sok-sok tízezer négyzetkilométerben, és sok-sok millió tönkretett magyar ember sorsában mérhető. Az összefüggés persze nem egyenesen arányos: a nemzeti mítoszok túlfújása egy ponton túl kontraproduktív. Viszont annyi egészséges nemzeti identitás alapvető feltétele a közösen vallott történelem, a büszkén vállalt élményközösség. Ha ez nincs meg, a nemzeti mozgástér jelentősen leszűkül, ami bizony elég gyorsan az egyének szintjén is érezteti a hatását.