Merkel a mai napon bejelentette, hogy decemberben lemond a pártelnöki tisztségéről, 2021-ben pedig nem indul a kancellári székért. Ezzel egyértelműen bukott politikussá vált, amolyan béna kacsa lett, aki már nem indulhat jövőre az Európai Bizottság elnöki posztjáért.

Merkel távozásáig azonban még hosszú, és rögös út vezet. Legkésőbb jövő szeptemberben vonják meg a berlini nagykoalíció félidős mérlegét, amit a szocialisták szakítópontnak is használhatnak. 2017 előtt ugyanis nem léptek ki a nagykoalícióból, azóta is csökken a támogatottságuk és nem akarnak az FDP sorsára jutni, akik szintén nem ugrottak ki Merkel mellől, és 2013-ban kiestek a Bundestagból. Merkel most időt nyert, az utódlási harc leköti párton belüli riválisait. A szakpolitikai vita pedig eltereli a figyelmet a migrációról, ami bűncselekmények és terrortámadások képeivel tér vissza a hírekbe.

Már az euró 1999-es bevezetésétől kezdve felmerült: a közös pénz közös költségvetési politika nélkül nemhogy stabilizálná, de sok ország esetében inkább ingataggá teszi a gazdasági helyzetet. A 2008-tól kezdődő pénzügyi válság erre rá is mutatott. Magyarország számára például könnyebb volt forinttal kezelni a helyzetet.

A következő lépés tehát a még szorosabb unió lenne. Németország szép csendben saját (megmaradt) haderejébe építette be néhány másik ország maradék ütőképes(nek tűnő) egységeit. Ez persze nem gazdasági lépés, de „az egyre szorosabb unió” kritériumának fű alatt megfelel.

Az egyik a teljesen megszokott, országok közötti konfliktus. A német egyesülés azt eredményezte, amit a korabeli aggodalmaskodók megjósoltak: Németország túl erős, és a XX. században már kétszer bemutatott hagyományosan pocsék politikai érzékkel meg is próbálja erejét érvényesíteni. Annyit azért tanult a történelemből, hogy a beteg Franciaországot a hóna alá kapja, és így csak az angolszászokkal kerül szembe. A német-francia tandem közös politikájának az elnevezése az „egységes Európa” vagy az Európai Egyesült Államok. A mediterrán országok – akiket igen barátságosan elneveztek PIGS államoknak – a 2008-as pénzügyi válság után úgy legyengültek, a pénzügyi és demográfiai válságok olyan folyamatos politikai gyengeséget eredményezetek, hogy nem jelentenek komoly akadályt a német-francia politikai akarat számára. Más a helyzet a vilmosi Mitteleuropa vagy a Harmadik Birodalom Lebensraum-országaival, amelyek egyrészt politikailag sokkal erősebbnek tűnnek, másrészt a német törekvésekkel szemben hagyományosan gyanakvóak. Természetesen Berlin és Párizs kölcsönösen megpróbálja a maga előnyére fordítani az együttműködést, de abban egyetértenek, hogy a rendet, stabilitást, az ehhez szükségesnek ítélt gazdasági növekedést fenn kell tartani a két magországban és a hozzájuk csatlakozókban. Mivel 1945 óta a nemzeti érdek kifejezést szégyenlősen ki nem ejtené senki Európában, e politikai törekvés fut az „egyesült Európa” néven, és senki sem hiszi komolyan, hogy Brüsszel lenne ennek a „központosító” törekvésnek a központja.  

Amikor azt mondta: Wir schaffen das, és amikor egymaga döntött a schengeni határok megnyitásáról, a magyar miniszterelnökön kívül senki sem merte feltenni a kérdést: mégis ki hatalmazta fel erre? Hasonlóan, amikor Merkel Törökországban tárgyalt Erdogan elnökkel a migrációs paktumról, a mainstream médiában és politikai elitben nem merült fel a kérdés, hogy miért nem Juncker bizottsági elnök vagy az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője tárgyal az Unió nevében. Röviden tehát: Merkel határozta meg az európai politikát, ő diktálta a tempót.