Valahogy az embernek mégis eszébe jut az Auróra együttes egyik száma, amiben azt éneklik: Búcsúzzunk szépen Iván, aki elmegy, az legyen vidám! Angela Merkel nem indul újra a kancellári székért, és talán a német-magyar politikai kapcsolatokban is javulás várható. Ez azonban nem Magyarországtól függ, hanem attól, hogy a németek mihez kezdenek magukkal.

Ez az év ugyanis egy másik, méghozzá százéves évforduló is a németek számára. 1919. június 28-án Versailles-ban írták alá az első világháborút lezáró békét a győztesek a németekkel. Bár jóval enyhébb volt, mint a mi Trianonunk egy évvel később, egy dolog mégis közös volt a két diktátumban: a győztesek jogi és erkölcsi ítéletet mondtak a legyőzött Németország felett. Bár Németország vezetőinek fafejűsége miatt a vereségre rászolgált, de arra nem, hogy éppen azok átkozzák ki a civilizált nemzetek sorából, akik kiprovokálták a Nagy Háborút. A következmények ismertek: bár nem volt szükségszerű, de a németek útja egy újabb, immár teljes világháborús összeomlásba vezetett. 1945 a mai napig a „Nulla Év” a németek számára. Innen, a nulláról kellett felállniuk, és újra – szó szerint is – felépíteniük magukat. Mindez a nyugatnémeteknek, a Német Szövetségi Köztársaság polgárainak kemény munkával és egy szilárd erkölcsi rendszerrel sikerült is. Mindeközben a német nemzet másik fele kommunista diktatúra és szovjet elnyomás alatt élt. Így tehát 70 évvel a Versailles-i béke után, 1989-ra minden együtt állt, hogy a németek pozitív hősökként, „jófiúkként” térjenek vissza az európai színpadra. Olyanokként, akik megdolgoztak és megszenvedtek a nemzeti egységért. Volt olyan európai politikus, aki nem igazán örült a német egységnek; mások azonban várakozással és talán reménységgel is tekintettek erre az eseményre.

„Most a technológia újra közelebb hozta egymáshoz a népeket. És a kontinensek is közelebb kerültek az új technológiáknak köszönhetően. Az európaiak egyre inkább felismerik, hogy a különbségeink igazából családi viták, ha azokhoz a hatalmas problémákhoz mérjük, amelyeket az egyes kontinenseknek meg kell oldani. Meg vagyok győződve róla, hogy ötven év múlva nem fogunk nemzeti keretekben gondolkozni, hanem egész földrészek keretei között. És arról is, hogy egészen más, valószínűleg sokkal nagyobb problémák fogják Európát aggasztani.

Ahogyan egy családtagnak sincs joga megzavarni mindenki más békéjét, úgy egy önálló nemzetnek sincs joga ellenállni a nagyobb rendnek. Mi nem szándékoztunk ezt a berendezkedést vagy újjászervezést erővel, hatalommal előmozdítani. Azok a népek, akik csatlakoztak ehhez a berendezkedéshez, vagy akik csatlakozni fognak, azoknak el kell dönteniük: teljes szívből és odaadóan vesznek ebben részt, vagy pedig ellenállnak ennek. Ez nem fog változtatni a tényeken.

A realitás szól belőlem, nem kívánok az érzelmekre hatni. Nem számít, hogy ez Önöknek tetszik, vagy nem. Akár megtapsolják akár nem, a tények ugyanazok maradnak. Azt hiszem, hogy amikor valaki nem tud változtatni a helyzeten, és el kell fogadnia bizonyos hátrányokat, bolond lenne, ha nem fogadná el az előnyöket is egyúttal. Önöknek el kellett fogadniuk egy sor politikai változást. Tudom, hogy nem voltak kellemesek. Nálam senki nem tudja jobban. Tudom, hogy fel kellett adniuk dolgokat, amelyeket a múltban élveztek, és azt is tudom, hogy senki nem alkalmazkodik egy nap leforgása alatt az új helyzethez. Mégis, ha el kell fogadniuk a hátrányokat, azt hiszem el kell fogadniuk az előnyöket is. Hadd mondjak egy példát. Tudják, hogy nemcsak politikai, de kulturális és gazdasági vonalon is komoly erőfeszítéseket teszünk. Tudják, hogy azt akarjuk, hogy a népek bekapcsolódjanak ezekbe az intézkedésekbe és az eredményeikből is részesüljenek. Korábban, a német filmek egy 86 milliós közönséget céloztak meg. A jövőben ez a közönség sokkal nagyobb lesz. Önök döntik el, hogy részt akarnak venni, vagy félrehúzódnak. Mi ezt nem akarjuk. Inkább azt akarjuk, hogy csatlakozzanak hozzánk! És a kulturális életüket sem akarjuk elnyomni. Ellenkezőleg, egy élő kulturális cserét akarunk. De ez csak a lojalitás alapján történhet meg. El kell fogadniuk a jelen helyzetet anélkül, hogy egy kiskaput hagynának maguknak, és anélkül, hogy arra gondolnának, hogyha a dolgok rosszra fordulnak, akkor van valamiféle kijáratuk.

Önök a védelmünket élvezik. Önök tudják, hogy a német nép élénken érdeklődik a kultúra iránt. Mi nem is tudnánk és nem is akarjuk ezt megváltoztatni. Mi nem diktátorok vagyunk, hanem a népakarat eszközei. Akár szeretjük egymást, akár nem, lényegtelen. Ami számít, az az, hogy az európaiak millióinak akarunk közös alapot és közös célokat adni.”

Szarva közt a tőgyét, mondanák népiesen erre.

A spanyol példa ugyanis sántít. Már az is fura, hogy a német jobbközép vezető politikusa így örvendezik a PSOE, a spanyol szocialisták győzelmének (s ezzel egyszersmind – logikusan - a spanyol jobbközép vereségének). Pedig az ibériai eredmény meglehetősen speciális. A PP (a Néppárt) jókora vereségéhez jócskán hozzájárult korábbi – nem mindennapi - kormányzati szerencsétlenkedésük, amit aztán később az ellenzékben is folytattak, miközben a kormányra emelt szocialisták intézkedései – jó érzékkel és teljes joggal – enyhítették a bérből és fizetésből élő spanyolok terheit.

A hagyományos baloldal pozíciói Európában jelenleg az Ibériai félszigeten – lásd még: Portugália - a legerősebbek, nem úgy, mint Franciaországban és Olaszországban, ahol a megfelelő balközéppártok szinte romokban hevernek, hogy csupán a mediterrán régiót vegyük szemügyre.

A hétvégi csúcstalálkozón a magyar miniszterelnök négyszemközti megbeszélést folytatott Li Ko-csiang kínai miniszterelnökkel. Magyarország „keleti nyitását” a liberális média a szent közgazdaságtan doktriner gondolkodása alapján értelmetlennek, az européer politika szellemében pedig erkölcsileg elitélendőnek bélyegezte. Egyszerre mondták azt, hogy semmiféle gazdasági racionalitás nem támasztja alá a kormány tervét, hogy növelje az ázsiai országokkal folytatott kereskedelmünk volumenét, és állították, hogy Magyarország „elárulja a nyugati értékeket”, ha gazdasági megállapodásokat köt a keleti államokkal, elsősorban Kínával. Pedig elég lett volna csak egy pillantást vetniük a nyugat-európai államok és Kína közti kereskedelem volumenére, hogy belássák, a magyar kormány döntése gazdaságilag megalapozott, és egyébként is, a kereskedelem alapja az érdek, nem pedig az értékközösség.