A közösségi oldalak cenzúrája, a politikai ellenfelek jogi vegzálása, a politikai korrektségbe csomagolt véleményterror megtették hatásukat. A válaszoló németek háromnegyede nem mer nyilvánosan politizálni.

Amikor a rendszerváltó országok polgárait harminc éve a demokráciáról kérdezték, a többpártrendszer és szabad választások után rögtön a véleményszabadság jutott eszükbe. Ez a jog az amerikai alkotmányban is kiemelt helyen szerepel, nem véletlenül büszkék rá Donald Trump országában.

A vén kontinensen azonban más módi járja. Amióta Angela Merkel és a Facebook ura, Mark Zuckerberg egy New York-i találkozóján véletlenül bekapcsolva maradt egy mikrofon, pontosan tudhatjuk, hogy a kancellárnak nem tetszik a közösségi oldal „ellenőrizetlensége”. Berlin hozott is egy törvényt, ami akár 50 millió euró büntetéssel is sújtja a nagy elérésű közösségi oldalak üzemeltetőit, ha azok „gyűlöletbeszédnek” adnak teret. Ennek fogalmát persze a mainstream határozza meg, például a Soros György és mások által bőkezűen finanszírozott Correctiv.

Dolgoznak rajta.

Négy éve azonban pontosan láttuk, hogy a végén mindebből – akár egy többségi szavazással – kötelező szétosztás és hipp-hopp, akár másfél millió migráns is lehet.

Kísérteties a hasonlóság. Négy éve is a tengeren lejátszódó “humanitárius vészhelyzetről” beszéltek, amit valójában az embercsempészekkel összejátszó NGO-k generálnak azzal, hogy elhitetik a jobb életet kereső fekete-afrikaiakkal: érdemes vízre szállniuk, mivel előbb-utóbb kimentik őket és eljutnak Európába. Az embercsempészek ezért kétezer eurót kérnek.

Most a pálfordulást bemutató Horst Seehofer (CSU) német szövetségi belügyminiszter a kötelező önkéntes kvóta fő szószólója, pedig tavaly, 69. születésnapján még annak örült, hogy “Migrációs mesterterve” keretében egyszerre 69 afgánt toloncoltak haza. A bajor politikus most teljesen Merkel kancellár nyitott kapuk politikáját követi, megágyazva ezzel a CDU/CSU - Zöldek koalíciójának.

Újraírnák a Merkel-Erdogan migránspaktumot.

Miközben a gazdasági viharfelhőkről sem Brüsszel, sem Berlin nem beszél nyilvánosan, a közbeszéden eluralkodott egy hosszabb kifutású téma, mégpedig a klímavédelem, a széndioxid-kibocsátás csökkentése, az európai gazdaság bezöldítése.

A brüsszeli és berlini vezetők terelése több szempontból is racionális lehetne: el akarják kerülni, hogy a válság önbeteljesítő jóslatként a vártnál előbb megérkezzen; valós cselekvési terv híján egy új „nagy képet” festenek a klímakataklizmával, melyet a választók nézhetnek, amíg a teremből szépen lassan elfogy az oxigén; és persze elképzelhető, hogy a fiókban ott lapul az aduász, mely egyszerre jelent választ a klímapolitika problémáira és a gazdasági gondokra.

Miről is van szó?

Valahogy az embernek mégis eszébe jut az Auróra együttes egyik száma, amiben azt éneklik: Búcsúzzunk szépen Iván, aki elmegy, az legyen vidám! Angela Merkel nem indul újra a kancellári székért, és talán a német-magyar politikai kapcsolatokban is javulás várható. Ez azonban nem Magyarországtól függ, hanem attól, hogy a németek mihez kezdenek magukkal.

Ez az év ugyanis egy másik, méghozzá százéves évforduló is a németek számára. 1919. június 28-án Versailles-ban írták alá az első világháborút lezáró békét a győztesek a németekkel. Bár jóval enyhébb volt, mint a mi Trianonunk egy évvel később, egy dolog mégis közös volt a két diktátumban: a győztesek jogi és erkölcsi ítéletet mondtak a legyőzött Németország felett. Bár Németország vezetőinek fafejűsége miatt a vereségre rászolgált, de arra nem, hogy éppen azok átkozzák ki a civilizált nemzetek sorából, akik kiprovokálták a Nagy Háborút. A következmények ismertek: bár nem volt szükségszerű, de a németek útja egy újabb, immár teljes világháborús összeomlásba vezetett. 1945 a mai napig a „Nulla Év” a németek számára. Innen, a nulláról kellett felállniuk, és újra – szó szerint is – felépíteniük magukat. Mindez a nyugatnémeteknek, a Német Szövetségi Köztársaság polgárainak kemény munkával és egy szilárd erkölcsi rendszerrel sikerült is. Mindeközben a német nemzet másik fele kommunista diktatúra és szovjet elnyomás alatt élt. Így tehát 70 évvel a Versailles-i béke után, 1989-ra minden együtt állt, hogy a németek pozitív hősökként, „jófiúkként” térjenek vissza az európai színpadra. Olyanokként, akik megdolgoztak és megszenvedtek a nemzeti egységért. Volt olyan európai politikus, aki nem igazán örült a német egységnek; mások azonban várakozással és talán reménységgel is tekintettek erre az eseményre.