Az üléspont határozza meg az álláspontot. A németek jóléte felerészben az exporttól függ, aminek aránya a csökkenő kereslet, alacsony olajár és a Kínával körvonalazódó kereskedelmi háború miatt aligha tartható fenn. Nem csoda, ha Berlin a német Európa az EU mint házi piac egyben tartásában érdekelt. Ehhez asszisztálnak a brüsszeli eurokraták, a multicégek, no meg a spekulánsok, akik az egységes és nagy piacokat szeretik.

A britek sosem szerették, ha a kontinens hatalmai dominálják őket. Napóleon, Hitler és Sztálin hadait angolszász összefogással tartották távol a szigettől. Most is valami hasonlóra készülnek, bár ennek formája és sikere még kétséges. A Brexit azonban nyitott egy európai alternatívát és megmutatta, hogy az “ever closer union” nincsen kőbe vésve.

“Németország jól tette, hogy 2015-ben barátságos arcát mutatta” — nyugtatja Merkel kancellár a németek lelkiismeretét és ugyanazzal a lélegzettel azt is hozzáteszi, hogy “2015 nem ismétlődhet meg!”. Ez a két mondat jellemzi a német migrációs politika hivatalos részét. A nem hivatalos részt a tanulmányokból ismerhetjük meg.

Német probléma.

Az ENSZ becslése szerint 2050-re Európa lakossága legalább 26 millióval csökken és 714 milliós lesz. Az őslakosok egyre kevesebb gyermeket vállalnak és Kelet-Közép-Európából sem érkezik már elég vendégmunkás. Sőt, az utóbbi években már többen költöznek vissza, mint ahányan útra keltek.

A tanulmányok ezért az unión kívüli bevándorlásban látnak megoldást nemcsak a német, hanem a többi uniós ország demográfiai problémájára. Évi félmillió migránst kéne beengedni, akkor nem csökkenne a lélekszám. Igaz, az már egy teljesen más “Európa” lenne.

A járvány első hulláma elmúlt, és vele kimúlt egy igazságosabb világ reménye is. Az amerikai birodalom ellenőrzése fölötti harcban elnökválasztási kampányban a Wall Street, Hollywood és a Szilícium-völgy milliárdosai most éppen a feketéket ámítják azzal, hogy bábjuk a demokrata jelölt majd elhozza az igazságos társadalmat.

Pedig a szegények problémáira a tartós megoldást a jobboldal kínálja, a járvány előtt Magyarországon és az USA-ban is szárnyalt a gazdaság, soha nem látott szintre csökkent a munkanélküliség, soha ennyi fekete, spanyolajkú, vagy cigány nem dolgozott, mint idén év elején. Erről kell most a figyelmet elterelni.

Biden megválasztásával Berlinben és Brüsszelben fellélegeznének, azt remélve, hogy a dolgok visszatértek “rendes” kerékvágásukba, és Trump csak egy baleset volt.

A német uniós elnökség pont azt a politikát szeretné Európában keresztül boxolni, amire a britek és az amerikaiak 2016-ban már nemet mondtak. Csak sajnos kevesen emlékeznek már erre, hiszen az aktuális válság fontosabb, mint a tapasztalat.

Meddig bírja?

A konfliktusok általában egy provokációval eszkalálódnak. Így volt ez az újkori népvándorlás utóbbi öt évében is. “Gondos kezek” adják meg a kezdőlökést, azt remélve, hogy a folyamat elmozdul a holtpontról és számukra kedvező fordulatot vesz.

Szögezzük le: A kötelező uniós migránskvóta Berlin és Brüsszel szemében csupán eszköz a német export házi piacának kontinens egyben tartására és az integráció elmélyítésére. Akkor is, ha kiderült: semmi értelme idegen vallású és kultúrájú emberek százezreit beengedni, integrációs erőfeszítés nélkül jól tartani, és a multikulti jegyében eltűrni párhuzamos társadalmaikat. 

Angela Merkel 2015 őszén felismerte, hogy amit nem sikerült az euró “megmentésével”, az sikerülhet a migrációval. Nyolc ország máig nem tagja az eurozónának és a britek már készültek a Brexit-népszavazásra. A migránsválság “európai megoldása” jó katalizátor lett volna az integráció mélyítésére.