Merkel kancellárasszony a minap szigorúbb hangot ütött meg migráns-ügyben és kijelentette: a Németországba érkezett menekültek hosszú várakozásra számíthatnak, mielőtt maguk után hozhatnák családjaikat. A családegyesítések késleltetését Merkel a német ellátórendszer túlterheltségével magyarázta.

Volt egy pillanat, amikor Horst Seehofer odáig ment, hogy visszahívja a koalíciós kormányból a CSU minisztereit. Azonban annak, aki – akárcsak az elmúlt fél évszázadban – figyelemmel kísérte Bajorország szövetségi politikáját, ez a kijelentés már akkor túlzásnak tűnhetett. Túlzás is volt. Hiszen a „D-Dayként” is emlegetett november 1-jén végül a kancellár asszony megegyezett bajor kollégájával. A megegyezés bajor szempontból kilúgozottnak tűnik, mivel valódi és hatékony gátat végül nem állít a Németországba áramló bevándorlók elé, ugyanakkor némi szigorítás várható a német(bajor)-osztrák határon: tranzitzónák létrehozása, közös német-bajor határellenőrzés, közös rendőri-határőrizeti központ felállítása a munka összehangolására. Azonban a fenti egyezség tartalmi szempontból igencsak távol áll az eredeti bajor szándéktól, miszerint le kellene zárni a határokat és be kellene vonni bajor tartományi rendőrséget a határellenőrzésbe (a határok ellenőrzése Németországban szövetségi hatáskör, így a tartományi rendőrségnek vajmi kevés lehetősége lenne lezárni egy szövetségi határszakaszt).

Nagykoalíció alatt általában a pártspektrum két legnagyobb, ideológiailag egymástól távolabb elhelyezkedő pártjának közös kormányzását értjük. Jellemzően háborús, vagy gazdasági válságok idején alakulnak, mint Angliában a II. világháború alatt, vagy az euróválság alatt korábban Olasz- és Görögországban.

A fiatal magyar demokrácia is majdnem “kvázi” nagykoalícióként kezdte, az állampárt egyik hátrahagyott aknájaként ugyanis 1990-ben szinte minden fontosabb törvény kétharmados volt. Az első szabad választás utáni két legnagyobb pártnak e kardinális kérdésekben együtt kellett volna szavaznia, így mosva el a köztük fennálló ideológiai és programbéli különbségeket. Az MDF-SZDSZ paktum a szükséges minimumra csökkentette a kétharmados törvények számát, így oldva fel a csapdahelyzetet.

A rövid elméleti keret után itt érkezünk el az Európába irányuló újkori népvándorláshoz, amely akkor vált ellenőrizhetetlenné, amikor Merkel kancellár szeptember elején “minden szírt” meghívott Németországba, mondván, közülük egyetlen egyet sem fognak hazaküldeni, és a menedékjognak nincsen felső létszámkorlátja. A másik két kedvelt célország, Ausztria és Svédország is a nyitott kapuk politikáját támogatta.

Mára nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország időben és reálisan mérte fel a migrációs krízis súlyosságát – talán egyedüliként Európában. A magyar kormány elsőként fújt ébresztőt: Orbán Viktor a párizsi terrortámadás utáni nyilatkozatában hangsúlyozta a kontrollálatlan bevándorlásban rejlő veszélyeket. A miniszterelnöki nyilatkozat persze minden magára valamit is adó liberális sajtóorgánumot mélységesen felháborított. Pedig nem volt min meglepődniük: Orbán Viktor az illegális bevándorlást már 2007-ben az Európa előtt álló egyik legnagyobb kihívásnak nevezte.

A januári nyilatkozat óta azonban sok minden történt. Ma már azok is beláthatják, hogy a modernkori népvándorlás kifejezés nem túlzás, hanem a valóság pontos leírása, akik a magyar miniszterelnöknél szerényebb előrelátó képességgel rendelkeznek. A balliberális tábor pedig valószínűleg azt kívánja, bárcsak kitörölhetne egy-egy fejezetet a múltból, például amikor azt mondták, hogy a bevándorlás „egy álprobléma, amit a Fidesz kreált”, vagy amikor a déli határzárat „értelmetlen PR-fogás”-nak minősítették. Az események ugyanis alaposan rájuk cáfoltak.