Orbán Viktor 2024. február 24-i szokásos pénteki rádióinterjújában idézte fel Soros György egy 1993-as írását, amely a júliusi vilniusi NATO-csúcs előtt aktuálisabb, mint valaha. Az eredeti cikket a Remix News és hirado.hu is szemlézte, majd a dollármédiához sorolt Telex “tényellenőrzése” kimutatta, hogy a békepárti magyar jobboldal “téved”, nincsen semmi látnivaló, mindössze Soros György egy korábbi gondolatkísérletéről van szó.
Nézzük akkor az eredeti írás fontosabb állításait, immáron az orosz-ukrán háború tükrében. A helyzet kísértetiesen hasonlít a harminc évvel ezelőttihez. Akkor a délszláv térségben dúlt háború, most Ukrajnában. Akkor a volt szocialista országok akartak az EU-hoz és a NATO-hoz csatlakozni, most a posztszovjet térség országai (Ukrajna, Moldva, Grúzia, Örményország). Akkor is Oroszország biztonsági elvárásait és az általa képviselt katonai fenyegetést kellett kezelni, most is.
A “nyílt társdalom” globalista ideológiája melletti érvelés után Soros kifejti, szerinte milyennek kéne lennie az akkor körvonalazódó “békepartnerségnek” (Partnership for Peace, PfP). Egy olyan intézményt kerestek, amely a NATO-szerződés V. cikkelyének kollektív védelmi garanciája (a világ- és atomháború veszélye) nélkül biztosítja a térség stabilitását. Jobban megértjük a cikk üzenetét, ha “békepartnerség” helyett a kelet-közép-európai országok által az USA iraki beavatkozásának támogatására 2003-ban alakított “Coalition of the Willing” (Hajlandók szövetsége) fordulatot használjuk.
Honnan lesz “emberanyag”?
John Lewis Gaddis „The Long Peace: Inquiries into the History of the Cold War ” című alapművében száraz tárgyilagossággal írja le a transzatlanti viszony nyugat-európai genezisét. A kommunizmus feltartóztatásának tervével mindenki egyetértett (még a különállását óvó Franciaország is), ez felelt meg biztonsági érdekeiknek. A Vörös Hadsereg közel volt, Nyugat-Európa hadereje eltörpült a Szovjetunióé mellett, kellett számukra az USA szuperhatalmi védernyője. Még akkor is kellett, ha ez elsődlegesen az amerikai érdekszféra és befolyási övezet piaci lehetőségeinek kibővítését szolgálta. „… a nyugat-európaiak meggyőzték magukat arról, hogy nem sok hátrányuk származhat belőle, ha az amerikai befolyási övezetben élnek. Az európai ’harmadik erő’ gondolata lassanként háttérbe szorult, de nem a washingtoni politikusok fordultak el tőle, hanem maguk az európaiak mondtak le róla.” /Oxford University Press, New York, 1987, 67./
Gaddis műve egyebek közt azért is érdekes, mert ahogyan Michael Oakeshott politikai filozófus mondja: egy jó könyv a jelennel összefüggő közlések formájában szóljon hozzánk. És Gaddis könyve pontosan így szól. Most amikor az orosz-ukrán háború miatt Európa foga (nem csak a hidegtől) majd újra vacoghat, a transzatlanti viszony mintázata igencsak ismerős ábrákat mutat.
Vajon az ukrajnai forró háborút egy új Kelet–Nyugat hidegháború követi? Ebben a hidegháborúban már nem biztos, hogy a nyugat nyerne, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy sikerül-e a nemzetközi – és ezen belül az európai-kínai – gazdasági együttműködés jelenlegi szintjét megtartani és az új hidegháborút elkerülni. Magyarország, az EU és Európa érdekét az együttműködés szolgálná, míg az USA ezen ugyanúgy vesztene, mint a kölcsönösen előnyös európai-orosz gazdasági együttműködésen. Nézzük előbb a tágabb kontextust.
A világ nagyobb része nem állt az USA mögé, és nem vezetett be Oroszország ellen szankciókat. A kínai és az orosz elnök idén február 4-én közösen ítélte el a Fehér Ház hidegháborús ideológiára emlékeztető külpolitikáját és a NATO keleti terjeszkedését. A NATO ugyanis nem csak Ukrajna irányába terjeszkedik “tartja nyitva ajtaját”. A madridi NATO-csúcson elfogadták az Új stratégiai koncepciót, amelynek keretében egyes európai NATO tagországok is részt vesznek Kína katonai elrettentésében a dél-kínai tenger térségében.
Miközben tehát Argentína, Egyiptom, Irán, Szaúd-Arábia és Törökország a BRICS-csoport felé gravitál, egyes európai országok eszkalálják viszonyukat Kínával. Itt az a Litvánia jár elől, amely a Kalinyingrádi területre irányuló orosz szállítások korlátozásával nemrég mini-válságot robbantott ki, amit Brüsszel hatalmi szóval tudott csak megállítani.
Ki részesül a gazdasági növekedésből?
Hiába összetettebbek ennél a háború okai, ez most mellékes. Ilyenkor mindig a gyengébb a szimpatikusabb. Véletlen volna, hogy Putyin rigorózusan kerüli a „háború” kifejezést? Ellenkezőleg, roppant racionális. Hiszen érvei nem látszanak már a lőporfüsttől, miközben állítólag éppen most érvényesíti őket.
Talleyrand annak idején hiába mondta, hogy a szuronyok hegyén nem lehet ülni, Napóleon megpróbálta. Sokan ma is azt hiszik, hogy lehet. Putyin, aki katonailag nyilván megnyeri a testvérháborút, szintén ezt hiszi. „Különleges katonai műveletének” torkolattüzei eközben éles fénycsóvát vetnek a mai birodalmak észjárására – de nemcsak az oroszokéra, az amerikaira is.