Cikkeikben az összefüggés látszatát keltették az orosz elnök magyarországi útja és a vétó között: lám-lám, a magyar kormány oroszbarátsága végül a NATO-val is szembefordítja az országot.

A valóság azonban az, hogy a magyar kormány nem utasította el a közös nyilatkozatot, mindössze feltételekhez kötötte az együttműködést: ha a dokumentumba bekerül a jogfosztott kárpátaljai magyar kisebbség melletti kiállás, akkor Magyarország is aláírja azt. Ezt nevezzük nemzeti érdekérvényesítésnek – ideje lenne, hogy a liberálisok szótárába is bekerüljön ez a ballib újságírók fülének egzotikusan csengő kifejezés.

Magyar kisiskolások Kárpátalján.

Trump bizonyíthatta, hogy szokatlan stílusa ellenére jól érti a nemzetközi politika csízióit, Merkel meg a maga temperált visszafogottságában a felelős globális partner szerepét alakíthatta.

Közös sajtótájékoztatójukon szépen el is játszották ezt a variációt, ám az idill nem sokáig tartott.

A lényeget illetően ugyanis sokkal csúnyább a mérleg.

Amióta önálló főhatalommal bíró, területileg elkülönült politikai egységek (államok, birodalmak) léteznek, azóta a külpolitikát többnyire, sőt alighanem mindig az érdek, azaz a „szent önzés” mozgatja. A „szent önzést” persze a szereplők, amióta világ a világ, rendszerint valamilyen (vallási, politikai, civilizációs, stb.) érték burkába csomagolják: az egykori spanyol-brit tengeri vetélkedés például a hithű katolicizmus és a renitens anglikánok harcaként jelent meg a korabeli „médiában”, noha valójában a kereskedelmi utak feletti uralomról szólt; de később a britek és a franciák sem vallásháborút vívtak Kanadáért, sokkal inkább az volt a tét, melyikük dominálja a prémkereskedelmet.