Galló Béla
Galló Béla politológus

Akarhat-e békét Washington?

Kinek érdeke az orosz-ukrán háború mielőbbi befejezése, s kinek nem? Ágbogas kérdéskör ez, most csupán egyetlen ágát szeretném „letörni”.

John Lewis Gaddis „The Long Peace: Inquiries into the History of the Cold War ” című alapművében száraz tárgyilagossággal írja le a transzatlanti viszony nyugat-európai genezisét. A kommunizmus feltartóztatásának tervével mindenki egyetértett (még a különállását óvó Franciaország is), ez felelt meg biztonsági érdekeiknek. A Vörös Hadsereg közel volt, Nyugat-Európa hadereje eltörpült a Szovjetunióé mellett, kellett számukra az USA szuperhatalmi védernyője. Még akkor is kellett, ha ez elsődlegesen az amerikai érdekszféra és befolyási övezet piaci lehetőségeinek kibővítését szolgálta. „… a nyugat-európaiak meggyőzték magukat arról, hogy nem sok hátrányuk származhat belőle, ha az amerikai befolyási övezetben élnek. Az európai ’harmadik erő’ gondolata lassanként háttérbe szorult, de nem a washingtoni politikusok fordultak el tőle, hanem maguk az európaiak mondtak le róla.” /Oxford University Press, New York, 1987, 67./

Gaddis műve egyebek közt azért is érdekes, mert ahogyan Michael Oakeshott politikai filozófus mondja: egy jó könyv a jelennel összefüggő közlések formájában szóljon hozzánk. És Gaddis könyve pontosan így szól. Most amikor az orosz-ukrán háború miatt Európa foga (nem csak a hidegtől) majd újra vacoghat, a transzatlanti viszony mintázata igencsak ismerős ábrákat mutat.


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Tusnád: Új megállapodás Kínával

Már javában zajlik a harc a XXI. század “aranyáért”, az adatokért. Ez a harc a piacvezető USA és a kihívó Kína között zajlik, Európának itt sem osztanak lapot. A magyar-kínai kapcsolatok alakulását tehát leginkább az amerikai-kínai viszony alakulása befolyásolja, ami most Tajvan és a félvezetők körül forog.

Vajon az ukrajnai forró háborút egy új Kelet–Nyugat hidegháború követi? Ebben a hidegháborúban már nem biztos, hogy a nyugat nyerne, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy sikerül-e a nemzetközi – és ezen belül az európai-kínai – gazdasági együttműködés jelenlegi szintjét megtartani és az új hidegháborút elkerülni. Magyarország, az EU és Európa érdekét az együttműködés szolgálná, míg az USA ezen ugyanúgy vesztene, mint a kölcsönösen előnyös európai-orosz gazdasági együttműködésen. Nézzük előbb a tágabb kontextust.

A világ nagyobb része nem állt az USA mögé, és nem vezetett be Oroszország ellen szankciókat. A kínai és az orosz elnök idén február 4-én közösen ítélte el a Fehér Ház hidegháborús ideológiára emlékeztető külpolitikáját és a NATO keleti terjeszkedését. A NATO ugyanis nem csak Ukrajna irányába terjeszkedik “tartja nyitva ajtaját”. A madridi NATO-csúcson elfogadták az Új stratégiai koncepciót, amelynek keretében egyes európai NATO tagországok is részt vesznek Kína katonai elrettentésében a dél-kínai tenger térségében.

Miközben tehát Argentína, Egyiptom, Irán, Szaúd-Arábia és Törökország a BRICS-csoport felé gravitál, egyes európai országok eszkalálják viszonyukat Kínával. Itt az a Litvánia jár elől, amely a Kalinyingrádi területre irányuló orosz szállítások korlátozásával nemrég mini-válságot robbantott ki, amit Brüsszel hatalmi szóval tudott csak megállítani.

Ki részesül a gazdasági növekedésből?


Galló Béla
Galló Béla politológus

Birodalmi észjárások

Ez a háború fekete-fehér: aki támad, az a fekete, aki védekezik, az a fehér – ilyen egyszerű.

Hiába összetettebbek ennél a háború okai, ez most mellékes. Ilyenkor mindig a gyengébb a szimpatikusabb. Véletlen volna, hogy Putyin rigorózusan kerüli a „háború” kifejezést? Ellenkezőleg, roppant racionális. Hiszen érvei nem látszanak már a lőporfüsttől, miközben állítólag éppen most érvényesíti őket.

Talleyrand annak idején hiába mondta, hogy a szuronyok hegyén nem lehet ülni, Napóleon megpróbálta. Sokan ma is azt hiszik, hogy lehet. Putyin, aki katonailag nyilván megnyeri a testvérháborút, szintén ezt hiszi. „Különleges katonai műveletének” torkolattüzei eközben éles fénycsóvát vetnek a mai birodalmak észjárására – de nemcsak az oroszokéra, az amerikaira is.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Putyin végig csak játszott Bidennel – elemzés

Terjedelmes geopolitikai elemzést jelentetett meg a Politico amerikai internetes portál tengeren túli kiadása az orosz-ukrán konfliktusról. Az írás azért különösen érdekes, mert sorra veszi azokat a diplomáciai és stratégiai hibákat, melyek a háború kirobbanásához vezethettek és kitér arra is, hogyan változhat meg az eddig ismert világrend. Most röviden összefoglaljuk a cikk főbb megállapításait.

A cikk kiindulópontja, hogy Joe Biden amerikai elnök – aki Barack Obama elnöksége alatt alelnökként tevékenykedett – több, mint két évtizede nem kedveli Vlagyimir Putyint, és nem bízik benne. Személyes ellenszenvére jellemző, hogy még olyan kijelentést is tett, hogy „az orosz elnöknek nincs lelke”.

Mégis, az elmúlt évben Biden többször is megpróbált észérvekkel hatni az orosz elnökre. Amikor tavaly júniusban Genfben találkoztak, Biden sürgette Putyint, hogy vessen véget az Ukrajna elleni évek óta tartó agressziójának és ne tegye kockára a hitelességét. Még tavaly decemberben is, amikor Putyin katonák tízezreit vonta össze az orosz-ukrán határ mentén, Biden arra kérte az orosz elnököt, hogy térjen vissza a diplomáciához.