Kiszelly Zoltán
politológus
A migránsválság megoldását sokan a politikától várják. A legtöbb idei európai választáson a bevándorlásellenes pártok erősödtek meg, és ők diktálják a politika napirendjét is. Mi van azonban akkor, ha a választások politikai jelzőfunkciója nem tud érvényesülni? És akkor mi van, ha mindez az újkori népvándorlás szabályozása szempontjából négy legfontosabb európai fővárosában: Berlinben, Brüsszelben, Bécsben és Stockholmban történik?
Nagykoalíció alatt általában a pártspektrum két legnagyobb, ideológiailag egymástól távolabb elhelyezkedő pártjának közös kormányzását értjük. Jellemzően háborús, vagy gazdasági válságok idején alakulnak, mint Angliában a II. világháború alatt, vagy az euróválság alatt korábban Olasz- és Görögországban.
A fiatal magyar demokrácia is majdnem “kvázi” nagykoalícióként kezdte, az állampárt egyik hátrahagyott aknájaként ugyanis 1990-ben szinte minden fontosabb törvény kétharmados volt. Az első szabad választás utáni két legnagyobb pártnak e kardinális kérdésekben együtt kellett volna szavaznia, így mosva el a köztük fennálló ideológiai és programbéli különbségeket. Az MDF-SZDSZ paktum a szükséges minimumra csökkentette a kétharmados törvények számát, így oldva fel a csapdahelyzetet.
A rövid elméleti keret után itt érkezünk el az Európába irányuló újkori népvándorláshoz, amely akkor vált ellenőrizhetetlenné, amikor Merkel kancellár szeptember elején “minden szírt” meghívott Németországba, mondván, közülük egyetlen egyet sem fognak hazaküldeni, és a menedékjognak nincsen felső létszámkorlátja. A másik két kedvelt célország, Ausztria és Svédország is a nyitott kapuk politikáját támogatta.