Onnantól kezdve, hogy október végén a londoni alsóház megszavazta az előrehozott választásról szóló indítványt, a liberális média foggal-körömmel igyekezett bebizonyítani, hogy Boris Johnson nem fogja tudni megnyerni a választást, és marad a patthelyzet. A választók azonban – ahogy ezt az utóbbi évek számos európai és tengerentúli voksolása világossá tette – nem veszik készpénznek az establishment jóslatait, inkább mennek a saját fejük után. Így történhetett meg, hogy Boris Johnsonék fölényes győzelmet arattak a tegnapi voksoláson, a legfőbb ellenzéki erő, a Munkáspárt pedig történelmi vereséget szenvedett el. A Konzervatív Párt kényelmes többséget szerzett a parlamentben és – Boris Johnson szavaival élve – „erőteljes új felhatalmazást kapott” a brexit végigvitelére. Politikai szempontból ez az előrehozott választás valójában egy újabb népszavazás volt a brexitről, amelyen a brit szavazók kiálltak egy fontos – ám az establishment által egyre inkább elfeledett – európai érték, a demokrácia mellett.
A görög távozás esélyét a hamarosan kezdődő rigai csúcstalálkozó után talán némileg tisztábban latolgathatjuk majd. Ha az uniós vezetők Rigában rá tudják kényszeríteni Alexisz Cipraszt, hogy felpörgesse az állami vagyon privatizációját, puhulhatnak a görögöknek nyújtott hitelkonstrukciók, de ha nem, akkor a kölcsönzők még inkább bekeményíthetnek, s ezzel tovább nőhet a távozás esélye. Értékes vagyonelemek: kikötők, repterek, vasutak, szerencsejáték-monopóliumok, telekommunikációs jogok stb. szerepelnek a privatizációs étlapon, s ezek elvileg még egy olyan csődközeli állam esetében is vonzóak lehetnének, mint amilyen jó ideje már Görögország. De csak elvileg. Gyakorlatilag Cipraszék egyáltalán nem szeretnék kiárusítani az állami vagyont, gazdaságfilozófiájuk merőben ellentétes az uniós akarattal. A gazdaságpolitikát azonban ez utóbbi diktálja, kérdés, hogy Cipraszék szociáldemokrata gazdaságfilozófiája és a EU neoliberális gazdaságpolitikája – akárcsak esetlegesen is – összeegyeztethető-e. Nem venném fix egyesre az igent. (Bár ha görögök távoznak, jelentős német hitelezői pénzek úszhatnak el. Neoliberális példa-statuálás vagy pénzvesztés? Komoly dilemma ez: a németekben ez csap most össze.)
A konzervatívok fölényes győzelme Britanniában nem csupán a közvélemény-kutatóknak jelentett újabb szakmai tockost. És nem csak Ed Miliband, a Munkáspárt, valamint Nick Clegg, a Liberális Demokraták vezetője kényszerülhet a fiaskó kendőzetlen beismerésére, alighanem maga az európai balközép is, leszámítva a különutas skandinávokat.
David Cameron és pártja mindent megtett a sikerért. Eredményesen torpedózták meg eddigi koalíciós partnerük, a Liberális Demokraták egyik 2010-es fő követelésének teljesülését, az arányos választási rendszerre való áttérést. A hagyományos brit relatív többségi modell nélkül ugyanis ismét koalíciós kormányzásra kényszerültek volna.