19 évesen faragta az „Alvó Cupido” című szobrát, ám mivel ekkor még teljesen ismeretlen szobrász volt, nem sajátjaként adta el, hanem „antikolta”, sőt egy időre el is ásta, hogy régi római alkotásként több pénzt kapjon érte. Szerencséje volt, mert mikor a csalás kiderült, a vásárló Raffaele Riario bíboros nem haragudott meg rá, sőt, mivel tetszett neki a szobor, meghívta Rómába, elindítva ezzel szédületes művészi karrierjét. 

Régi tapasztalatom, hogy mikor művészek társaságában időzik az ember, nagyjából negyed-, vagy félóra elteltével mindenki kizárólag a pénzről kezd beszélni, legyen ez a pénz a faragni való kő ára, vagy a fellépésenkénti honorárium. Ha valaki a „művészetről” szeretne beszélgetni ne menjen hivatásos művészek közé; arról ott ritkán lesz szó. Persze, tudom én, hogy mindenkinek meg kell élni valahogyan és a pénzt – bár meg lehet vetni – muszáj erre előteremteni. Valakinek tehát fizetnie kell a művészeket. A „művészetfinanszírozás” távolságtartó fogalma a művészek finanszírozását takarja, hiszen, végső soron, ők maguk a művészet.

Hol az oktatás, hol az Akadémia, hol pedig a sajtó függetlenségét, szabadságát féltik; most meg éppen a színházakét. Gyakorlatilag alig van, vagy nincs is olyan szelete közéletünknek, melyet ne fenyegetne „elnyomás”. A gaz diktatúra mindenre rá akarja tenni a kezét – állítják az örök tüntetők.

A nagy színházi tüntetésnek volt ugyan egy tréfás vonulata is, amennyiben a tüntetők nem tudták pontosan mi ellen tüntetnek, hiszen a konkrét jogszabály-tervezet még nem volt ismert a tüntetés meghirdetésének időpontjában. Ez azonban a résztvevőket egyáltalán nem zavarta. A szónokok ugyanis – élükön a vadonatúj főpolgármesterrel – ugyan azokat az intellektuális (sic!) paneleket hajtogatják immár tíz éve, csak azt kell behelyettesíteniük, hogy éppen mit akar a kormány „elvenni”, „romba dönteni”, „beszántani”. A nagy megmozdulás érdekes eseménye volt egy bizonyos Pintér Béla felszólalása.

Róla tudni kell, hogy ő Budapest több színházában is világhírű rendező és szerző. Nagy hírnévre tett szert, mint a becsületsértés és rágalmazás határait súroló színművek szerzője, rendezője és a jobboldal ostora. Sajnos nem tudom megítélni színházi, művészeti tehetségét, lévén egyetlen alkotását sem láttam, és ez már így is marad. Ám zsinórmértékként tekinthetek arra, hogy Stumpf Andrásnak tetszik, így az eddigi tapasztalataim alapján, nekem bizonyára nem.

Pintér Béla és Karácsony Gergely.

Sokáig ez volt a magyar film rákfenéje, hogy a felkent alkotók különböző támogatásokon keresztül úgynevezett „alkotói filmeket” készítettek, amelyek a művészet csúcsaként voltak értelmezve, miközben a lenézett, kissé lábszagú „közönségfilmek” meg mentek a plebs elé, a moziba. Ez a párosítás mostanra körülbelül érvényét vesztette, a filmgyártás mintha inkább a közönségre koncentrálna.

Az elmúlt hétvégén bemutatkozott vígjáték, a Valami Amerika 3 is egy ilyen film – szó szerint közönségfilm. A nyitó hétvégén a legtöbb nézőt hozta be az elmúlt 21 évben. Magam nem vagyok sem esztéta, sem filmkritikus, így csak annyit tudok elmondani a filmről: nem akar több lenni, mint ami, és szórakoztató volt.