A helyzet olyan, mint 1956 után. A már kint élő magyarok azt tanácsolják, hogy inkább maradj itthon. Az itthoni buboréktársaid pedig arra bíztatnak, hogy csomagolj. Elmenni, de hová? Anglia már nem kér a bevándorlókból, az uniós vendégmunkások helyzete egyre bizonytalanabb, és sok indiai, vagy pakisztáni brit szól majd be neked az utcán, vagy kérdezi gyerekedtől az iskolában, hogy mikor takarodsz végre haza?

Anglia helyett most Németország az új Mekkád? Meg fogsz lepődni, hogy ezt szó szerint kell érteni, ugyanis a migráció kedvenc buborékmédiád állításával szemben nem gumicsont, hanem a német nagyvárosok kőkemény realitása. Ne csodálkozz majd, ha barátnőd, feleséged, vagy kislányod és kisfiad felé kéjes szempillantások és kezek irányulnak, az iszlám szerint a gyerekek ugyanis már kilenc éves kortól nagykorúnak tekinthetők. A fejkendő nélküli nők pedig egyébként is vessenek magukra.

A politika – és annak egyik csúcspontja, a választás – nagyon sajátságos műfaj. A politikai logika, azaz, hogy mi alapján, milyen motívumok szerint működik e világ, talán még sajátságosabb. Abban ugyanis keverednek a politikai célok és politikai eszközök, melyek valóban nem elválaszthatóak egymástól. A politikai logikában és az ahhoz kapcsolódó cselekvésben egyszerre van jelen a politikai hatalom gyakorlatias lényege (eszközök) és a morális, végső erkölcsi igazságba vetett hit (céltételezés) – ebből fakadóan a demokráciákra is érvényes az az őszinte, de a konfliktuskerülés érdekében sokszor elkendőzni igyekezett állítás, miszerint a politikában valójában nem intézményesíthető egyszerre két igazság. Persze a mindenséget (is) relativizáló progresszió éppen erre irányul – ti. hogy mivel végső mérce hiányában mindenkinek megvan a „saját igazsága” és így nem tehető különbség „Jó” és „Rossz” között, ezért paralel létezhetnek békében egymás mellett egymást egyébként kizáró érték-kánonok. A béke viszont valójában nem a konfliktus hiánya, hanem az igazság megléte. Ahogy a magyar származású konzervatív gondolkodó, John Kekes mondta: a tolerancia erkölcsi meggyőződésünk gyengeségét jelenti – azzal ugyanis elfogadjuk azt, ami szerintünk erkölcsileg helytelen, azaz azt, ami szerintünk nem igaz.

Zavargás a röszkei határátkelőnél 2015 szeptemberében. 

A politikailag korrekthez szokott francia olvasó kezében ezúttal kilöttyenhetett a kávé, miközben múlt vasárnap reggel az újságot lapozgatta. A Journal du Dimanche nagy betűkkel hozta címlapján: François Fillon, volt francia miniszterelnök etnikai statisztikákat vezetne be, hogy tisztában lehessünk azzal, egyáltalán hogyan is áll össze a francia társadalom. A francia alkotmánybíróság 2007-ben megtiltotta a hasonló jellegű hivatalos felmérések készítését. Idén májusban egy szélsőjobboldali polgármester verte ki a biztosítékot azzal, hogy kijelentette, adatai szerint a városában élő iskolás diákok 64%-a muzulmán. A Sarkozy-féle jobbközép párt meghatározó politikusa ilyen előzmények után állt elő a merész javaslattal.

A kampány arról szól, mennyire multikulti is volt a hajdani Magyar Királyság, kinek hogy néz ki a családfája, hány szerb, örmény, sváb, zsidó, cigány, tót, rutén, szuahéli, pápua-új guineai őse volt. Épp csak a nürnbergi törvényeket nem vették elő újra. A maradék megmondó kiegészítette mindezt a hamisítatlan hungarofóbia magyarázatával az elnyomó magyarokról, az utódállami nackó/kádárista történetírás legjobb hagyományai alapján.

Itt most nem csak arról van szó, hogy a magukat hirtelen történésznek (is) képzelő skriblerek hogyan vetítenek vissza egy modern fogalmat évszázadokkal ezelőttre – ez a nagyobb koponyákkal is megesik néha, hiszen antik filozófusok mellé is fölvezették már a „totalitárius” jelzőt; a mostani még nem az anakronizmusok csúcsa. Mindenesetre a „multikulti Magyar Királyság” témája mellé a következőket is javasoljuk fölvezetni: üvegplafon a Szent Római Birodalomban; nők helyzete a johannita lovagrendben; és: vállalkozás szabadsága a 16. században: nyithatok-e kebabost Bécsben?