Az elkötelezettekkel van a legkisebb gond. Ezeket az úgynevezett törzs-szavazókat csupán karban kell tartani, s jókor észlelni, ha velük netán valami baj van, nehogy egyszercsak a bizonytalanok felé kezdjenek szivárogni.

A csalódottak maguk is két részre oszlanak. A fogukat csikorgató, de jobb híján még mindig maradókra, akik a törzs-szavazókból kerülnek ki, valamint olyan elpártolókra, akik szituatíve csalódtak abban a pártban, amelyre ilyen-olyan várakozásból, de nem elkötelezettként voksoltak. A "még maradók" jól időzített s fokozott karbantartást, az "elpártolók" új csábítási technikákat igényelnek. Egyik se könnyű, de kötelező feladat, mert a pártok felől nézve mind a két típusú csalódása veszélyes folyamat.

A veszély az, hogy a fogcsikorgató törzs-szavazók hamar bizonytalanokká válhatnak, a szituatíve csalódottakat pedig egy másik párt csábíthatja el.

A bizonytalanok a fentieken kívül magukban foglalják az új szavazó-generációk ama részét is, amely határozott pártpreferenciák nélkül lép a porondra. A fiatalokért folytatott harc fontos kihívás: ne legyenek inaktívak, ki képes belőlük törzs-szavazókat, de legalábbis szituatív szimpatizánsokat csinálni? Ez még egy olyan elöregedő politikai piacon is jelentős kihívás, mint amilyen a magyar.

Talpnyaloncai potenciális píár dobást láttak a beszédben, pozitívat persze, ami után a vak is láthatja, mekkora formátumot küldött a baloldal s az ország élére a Rózsadomb.

Fel akarták mérni a hatást, tágabb körben ezért szondáztatták meg a felvételt. Mérsékelten okos fejükkel arra már nem számítottak, hogy onnan esetleg még szélesebb körökbe juthat el a whisky gőzös szózat – a tágabb körök jól kalkulálható szokása szerint. Innentől kezdve az őszödi beszéd közéleti „közkincs” lett, ma is az, és messze még a centenáriuma.

"Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz."

Például, hogy bár aligha volt két egyforma átmentési technika, a sikeresség egyaránt közös tulajdonságuk. Nincs olyan ország errefelé, amelyben a nómenklatúra felső szegmense ne került volna többé-kevésbé megint meghatározó (közéleti, gazdasági, média és kulturális) pozíciókba, ami azért históriai brancs-teljesítmény. „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, mondta az emiatt berzenkedőknek egykor Antal József, de hát nem tetszettek. Még a régió egyetlen „forradalmát” is az ottani nómenklatúra időben eszmélő része (Romániában, a Securitate) csinálta. (Némi külső rásegítéssel, ám ez most mindegy). 

A nómenklatúra-brancs pontos története ezzel együtt korántsem fekete-fehér. Mindenki nem lehetett átmentő. Gorbacsov, Jelcin, Putyin, Hodorkovszkij (Komszomol!) egyaránt a szovjet felső-nómenklatúra részei voltak, mégis micsoda eltérő sorsok és életutak! Nálunk elég Pozsgay Imre, Biszku Béla,Grósz Károly, Gyurcsány Ferenc nevét kimondani, és a leegyszerűsítések máris semmivé foszlanak. Szembetűnő továbbá, hogy a kommunista pártok egykori - biológiailag is lecsengő - prominensei helyett mindenütt főleg a második, vonal, s még inkább ifjúsági szervezeteik figurái nyomultak előtérbe. Az ósdi elvtársak visszahúzódtak komfortzónájukba, s jött a saját zseb ideológiájú KISZ-vezetői sereg.    

Az anyja!

Minő karakán mondat, hogy ne mondjam: tökös.

Gyurcsány bizonyára belé is reszketett, félelmét azonban gyorsan, szokásához híven, valószínűleg alaposan feloldotta.

Bátran tehette, hiszen lábtörlő ügyben Tóth elnöknek legelébb is Kovács László exelnökkel kellett volna dűlőre jutnia. Utóbbi nyilván azért nem távozott eddig a pártból, mert a szocik maradék szövetét belülről csúsztatná Gyurcsány talpa alá. Sokat megélt, tapasztalt doyenként Kovács eme aktusban még szerves folytonosságot is vizionál, mégpedig – kapaszkodjanak meg! – visszamenőleg egészen Kádár Jánosig. Hogy a múlt végre kitisztuljon, s a jövő is kikerekedjék, egy hetilapban nemrég azt hangoztatta, maga Kádár is benne volt ám a rendszerváltásban, talán nem tudta, de tette, bár talán tudta is.
???