Galló Béla
Galló Béla politológus

Megölni a zsarnokot

Ripp Zoltán, politikatörténész és obsitos elemző – annak idején ő jelentette ki, hogy az MSZP-nek nincs más alternatívája, mint Gyurcsány – immár irodalmi műfajra váltott. Miután megírta első, szerecsenmosdató káder-ponyváját („Vezeklés nélkül”), második őszikéjében még ennél is merészebbet alkot.

Közeledvén a sorsdöntő 2022-es választásokhoz, most „ A zsarnok halála” címmel olyan irányregényt ad közre, amelyben a zsarnokgyilkossággal kirobbantott polgárháborút vizionálja követendő ellenzéki irányvonalként. Hamar be is teljesíti, amit könyvének címe ígér: a 20. oldalon máris két hulla hever a földön: a „vidéki tahó” zsarnok, és a testőrök lövéseitől átlyuggatott sikeres merénylője, Way Simon, az egykor galamblelkű erdészjelölt.

Galamblelke kissé vívódik ugyan a hatodik parancsolat és a zsarnokgyilkosság vonzó pátosza között, de mivel utolsó stádiumos agybetegség is gyötri, nemigen hezitálhat: a lövés eldördül. Zsarnokot megölni szabad tehát, sőt, agydaganattal szinte kötelező, kiváltképpen egy irányregényben.

Búcsú e-mailje agitatíve meg is fogalmazza a célt: „Fogjatok össze, vonuljatok az utcára mind, igaz hazafiak, akik szabadulni vágytok! Ne tűrjetek tovább! Itt az idő, a talán soha vissza nem térő alkalom, hogy elsöpörjétek a fejétől megfosztott önkényuralmi rendszert!”    

Mesterházy Attila és Ripp Zoltán az MSZP rendezvényén, 2012-ben. 


Galló Béla
Galló Béla politológus

Negyedszerre is

A notóriusan sosem szavazókról, az inaktívakról most ne beszéljünk. Minden aktív szavazótábor három részből áll. Elkötelezettekből, csalódottakból és bizonytalanokból.

Az elkötelezettekkel van a legkisebb gond. Ezeket az úgynevezett törzs-szavazókat csupán karban kell tartani, s jókor észlelni, ha velük netán valami baj van, nehogy egyszercsak a bizonytalanok felé kezdjenek szivárogni.

A csalódottak maguk is két részre oszlanak. A fogukat csikorgató, de jobb híján még mindig maradókra, akik a törzs-szavazókból kerülnek ki, valamint olyan elpártolókra, akik szituatíve csalódtak abban a pártban, amelyre ilyen-olyan várakozásból, de nem elkötelezettként voksoltak. A "még maradók" jól időzített s fokozott karbantartást, az "elpártolók" új csábítási technikákat igényelnek. Egyik se könnyű, de kötelező feladat, mert a pártok felől nézve mind a két típusú csalódása veszélyes folyamat.

A veszély az, hogy a fogcsikorgató törzs-szavazók hamar bizonytalanokká válhatnak, a szituatíve csalódottakat pedig egy másik párt csábíthatja el.

A bizonytalanok a fentieken kívül magukban foglalják az új szavazó-generációk ama részét is, amely határozott pártpreferenciák nélkül lép a porondra. A fiatalokért folytatott harc fontos kihívás: ne legyenek inaktívak, ki képes belőlük törzs-szavazókat, de legalábbis szituatív szimpatizánsokat csinálni? Ez még egy olyan elöregedő politikai piacon is jelentős kihívás, mint amilyen a magyar.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Őszödnél is rosszabb

Nagy nyilvánosság előtt elkövetett karakter-öngyilkosság, amit a Főnök nárcizmusának szolgálatkész fényesítői, maga-mórikálásának hű tapsolói nagyon félreértettek. Őszödnek ez a lényege.

Talpnyaloncai potenciális píár dobást láttak a beszédben, pozitívat persze, ami után a vak is láthatja, mekkora formátumot küldött a baloldal s az ország élére a Rózsadomb.

Fel akarták mérni a hatást, tágabb körben ezért szondáztatták meg a felvételt. Mérsékelten okos fejükkel arra már nem számítottak, hogy onnan esetleg még szélesebb körökbe juthat el a whisky gőzös szózat – a tágabb körök jól kalkulálható szokása szerint. Innentől kezdve az őszödi beszéd közéleti „közkincs” lett, ma is az, és messze még a centenáriuma.

"Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz."


Galló Béla
Galló Béla politológus

Ismerős a spájzban

Ha valaki egyszer komolyan összehasonlítaná az egykori nómenklatúra krémjének szerepét a Lajtától keletre lezajlott rendszercserékben, érdekes különbségeknek és párhuzamoknak juthatna nyomára.

Például, hogy bár aligha volt két egyforma átmentési technika, a sikeresség egyaránt közös tulajdonságuk. Nincs olyan ország errefelé, amelyben a nómenklatúra felső szegmense ne került volna többé-kevésbé megint meghatározó (közéleti, gazdasági, média és kulturális) pozíciókba, ami azért históriai brancs-teljesítmény. „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, mondta az emiatt berzenkedőknek egykor Antal József, de hát nem tetszettek. Még a régió egyetlen „forradalmát” is az ottani nómenklatúra időben eszmélő része (Romániában, a Securitate) csinálta. (Némi külső rásegítéssel, ám ez most mindegy). 

A nómenklatúra-brancs pontos története ezzel együtt korántsem fekete-fehér. Mindenki nem lehetett átmentő. Gorbacsov, Jelcin, Putyin, Hodorkovszkij (Komszomol!) egyaránt a szovjet felső-nómenklatúra részei voltak, mégis micsoda eltérő sorsok és életutak! Nálunk elég Pozsgay Imre, Biszku Béla,Grósz Károly, Gyurcsány Ferenc nevét kimondani, és a leegyszerűsítések máris semmivé foszlanak. Szembetűnő továbbá, hogy a kommunista pártok egykori - biológiailag is lecsengő - prominensei helyett mindenütt főleg a második, vonal, s még inkább ifjúsági szervezeteik figurái nyomultak előtérbe. Az ósdi elvtársak visszahúzódtak komfortzónájukba, s jött a saját zseb ideológiájú KISZ-vezetői sereg.