A MeToo-ügy azonban érzékeny téma, ráadásul kissé ködös, ingoványos talaj. Számomra az évtizedekkel ezelőtti ügyeket afféle botcsinálta népbíróságként kezelő média valahogy nem szimpatikus – más az persze, amikor valakinél folytatólagosan bukkan elő az a kényszer, hogy szexuális erőszakkal tukmálja rá magát szerencsétlen kollégáira. Annyi mindenesetre biztos, hogy az adott ügyet a „függetlenobjektív” oldal sikerrel kezelte: visszájára fordítva a helyzetet, sikerült egy kormányellenes tüntetést összehozniuk a szégyenpad helyett. Erre egyébként az elsietett, majd korrigált politikai intézkedés-tervezet és a fantáziátlanul mozgó jobboldali sajtó is rásegített. Az említett tüntetésen Pintér Béla – amolyan politikai Pandacsöki Boborjánként – olyan kijelentést tett, amitől elalélt a haladó gondolkodók összes fóruma. Ez pedig így hangzott: „A színház alapvetően ellenzéki, kritikus vagy ha nem az, akkor kurva unalmas, hazug.” Nos, erre a választ egy Orbán Viktor nevű dramaturg-rendező lassan már két évtizeddel ezelőtt megadta: „A haza nem lehet ellenzékben”. Mire gondolok? Gyerünk vissza a kályhához.

Néhai Marton László? Kerényi Miklós Gábor? Vagy éppen Gothár? Netán valaki más? Lehet szimpátia-antipátia alapon erre vagy arra mutogatni, mondván, hogy ő az igazán elítélendő figura, mert – és itt érvek sokasága jöhet, hogy X azért más, hiszen ő…, és rendszerint meg is magyarázzák, mitől is áll X pár centivel az undorszint fölött. Azt persze nem vallják be majd, ami a lényeg: azért, merthogy X mégiscsak a mi emberünk. 

A Katona József Színház bármennyire igyekezett is csuklya mögé rejteni e legújabb ügyet, nem sikerült. Eleve nem is sikerülhetett. Csupán idő kérdése volt, kiderüljön, ki az Anonymus.   

A szerzőnő nem akárki, mert mint a bemutatásból megtudjuk: „a CEU Gender Studies tanszékének végzett hallgatója, jelenleg a New York-i The New School for Social Research politikatudomány szakos doktori hallgatója”. A kérdés kiképzett szakértőjével állunk tehát szembe, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindazon fogalmi zűrzavar, logikai következetlenség amely az egész balliberális feminista mozgalmat és a mostanra attól teljesen megkülönböztethetetlen „kisebbségvédelmi” kezdeményezéseket jellemzi, megtalálhatóak benne.

Az első és tán legfontosabb kérdés arra vonatkozik, hogy vajon mit gondolunk a „bűn” fogalmáról. Erre ugyebár kétféleképpen tekinthetünk. Egyfelől mint jogi problémára, másfelől mint erkölcsi, morális kérdésre. Lehotai szerint a #Metoo ellenségeinek taktikája az, hogy azt állítják a felmerült esetek: „...kizárólag az igazságszolgáltatás platformjaira valók, ezzel azt is mondják, hogy nincs tér a maszkulin viszonyokkal leírható politikai terekben a visszaélések megvitatására...”  Tehát nem hagy kétséget afelől, hogy számára itt nem jogi, hanem társadalmi-politikai ügyről van szó, egy, általa elnyomottnak vélt társadalmi csoport – esetünkben a nők – helyzetének megváltoztatásáról. A jeles szerző szerint a gaz elnyomók szeretnének „...egyedi eljárásokat erőltetni a kollektív cselekvés és felelősség hangsúlyozása helyett...”.  Itt mondjuk azért kicsap a kommunista gőz a konty alól. A kollektív felelősségről utoljára osztályharcos kontextusban hallottunk, annak indoklására, hogy egész bűnösnek tartott társadalmi csoportokat ítélhessenek jogfosztásra. Lehotai és eszmetársai e régi szép fogalom felélesztését szeretnék, mert ez szabad kezet biztosít számukra az önkényes nehezteléseik érvényesítésére.

Esti hiradó a Fox csatornán: a New York-i boszorkányok a jövő héten közösen küldenek rontást Kavanaugh főbíróra.