Van egy egyszerű magyar melléknév, melyet színmeghatározásképpen használunk. Ez a szó pedig a fehér. Története, kialakulása és használata ki tudja milyen távolba vész. A Czuczor–Fogarasi-féle Magyar nyelv szótára szerint: „Fehérnek neveztetik azon szín, mely minden egyebek között legvilágosabb, legderültebb, és fehérnek mondatik oly test, mely a világosságot változatlanul veti vissza, melyen a világsugarak meg nem törnek, meg nem oszlanak.” Valamint: „Jelent továbbá olyat, mi a fehérhez közelít, tisztát.”

A szín meghatározásán túl használták azután átvitt értelemben, mint a jónak, a tisztának jelzőjét. Ellentétpárja pedig a fekete volt, a sötét, a tisztátalan jellemzőjeként. Ennek azonban semmi köze nem volt a bőrszínhez, egyáltalán az emberi rasszokhoz, hiszen egészen egyszerűen nem láttak nem fehér bőrszínű embert, egészen a török seregek bejöveteléig. És utána sem sokat. Így aztán lenéző, megbélyegző, rasszista felhangja ennek a két ellentétes fogalomnak köztünk, magyarok között, semmiképpen sem volt. A távoli, csodás nyugaton ez nem így volt, hiszen gyarmattartó országok lévén, már a középkor óta találkoztak, kapcsolatot tartottak a legkülönbözőbb színű emberekkel. Ekképpen aztán náluk embertanilag a fehér ellentétpárja nem a fekete lett, hanem a színes és ez a megjelölés arrafelé valóban tartalmazott lenézést is. Ennek azonban számunkra, közép-kelet-európaiak számára semmiféle jelentősége nem volt; miért is lett volna

Azt találta írni, hogy: „Bárcsak valaki felhergelné a cigányságot, vagy még jobb lenne, ha maguktól hergelődnének fel, és szembe szállnának az intézményesült magyar szadista rasszizmussal.” A kijelentés apropóját az elhíresült gyöngyöspatai ügy, illetve az azzal párhuzamosan futó börtönbiznisz adta. Az, hogy Jámbornak, vagy bármely más, neobolsevik propagandistának miről, mi a véleménye, az számomra messzemenően érdektelen, ám a jelenség hátterében általánosabb összefüggések figyelhetőek meg, melyeket tán érdemes elemezni egy kissé.

Mindenekelőtt figyelemre méltó, hogy a „cigány-ügyek” – mostanáig – az SZDSZ bukása után kikerültek az érdeklődés homlokteréből, holott a 2002-2010 között állandóan hallhattunk róluk. Ezzel párhuzamosan, illetve e miatt, eltűnni látszottak egyes politikai szereplők is, akik az egzisztenciájukat az etno-bizniszre építették, és akik a figyelem elfordulását nyilván katasztrófaként élték meg.

Mielőtt belebonyolódnánk a szöveg megbeszélésébe, le kell szögeznünk egy alapvetést, melyet szem előtt kell tartanunk Rajk munkásságának tárgyalásánál. Rajk egy aljas, hazaáruló, véres kezű, kommunista tömeggyilkos volt. Mikor elvtársai a nyakára hurkolták a kötelet, annak minden szálát halottak keze sodorta, akiket ő gyilkolt és gyilkoltatott meg. És segítettek az élők is, akiket megnyomorított, kirabolt, tönkretett. Kivégzése – bár nem azért végezték ki, amit elkövetett – megérdemelt volt és remélem, a pokol legmélyebb bugyraiban szenved majd az örökkévalóságig. Halála örömhír volt az ország számára, reményt adott, hiszen „Már gyilkolják egymást!” mondogatták örömmel. Nem volt mártír, a rablóbandák szokásos belső hatalmi harca végzett vele. Akiket legyilkoltatott, azok voltak a mártírok.