Mindezt persze legtöbbször trendi, de leginkább kritikai stílusban. „De ő nem olyan, ő mindenkit anyáz!” – vagy éppen fordítva: „Most aztán konzervatívok és liberálisok és baloldaliak is hülyézhetnek egyszerre”. Ennek a faramuci, néha pedig káros mivoltáról kár lenne most hosszan értekezni, viszont vannak olyan helyzetek, amikor látszólag ebbe a helyzetbe kerül az, aki a véleményét leírja, pedig bizony egész másról van szó.

Itt van ez a február 11-e (vagy 12-e, esetleg 13-a), amikor a végéhez érkezett Budapest ostroma. Régebben „Becsület Napi” megemlékezést szerveztek az össz-európai szkinhed egyletek, amit vígan fotózhatott az össz-európai sajtó hátborzongatásban utazó része, a baloldali kormányok meg dörzsölhették a kezüket, krokodilkönnyeket morzsolgatva a fasizmus terjedése feletti szomorúságban, sanda módon a magyar népre kenve a felelősséget. Manapság a bőrfejűek eltűntek, teljesen átlagosnak tűnő figurák tartanak kitörési emléktúrákat. A másik oldalon az antifasiszták meg kellemes sóhajtozás közepette koszorúzhattak- és koszorúzhatnak, a szovjet „felszabadítókra” emlékezve, miközben valójában továbbra is ránk, magyarokra mutogatnak.

(A romokban heverő Lánchíd. Kép forrása: itt.)

Odabent a család éppen ünnepelt: a szülők a lányuk, Marczin Borbála 18. születésnapjára készült szerény, de a körülményekhez képest kivételes vacsorát tették az asztalra. A lány feltette megmaradt ékszereit, és örömmel készült a közös ünnepre. Úgy tűnt, hogy lassan elfelejthetik a szörnyű közelmúltat, az ostromot, a belövéseket, a hullákat, és a többi, nevenincs gyalázatot – ugyanis a város bevétele során a szovjetek itt is látogatást tettek, és százezernyi más esethez hasonlóan bántak el a háziakkal. A két idegen a zavaros időkben szokatlannak nem tűnő kéréssel állt elő: jönne be a 18 éves Marczin Borbála a hatóságokhoz bizonyos igazolás végett.

Marczin Borbála 8 évvel később ért haza.