Olaszország a migrációt tekintve ma Európa egyik (ha nem a) legkiszolgáltatottabb országa. Tranzit-országként és végállomásként is kitüntetett jelentősége van. Észak felé rengetegen szeretnének átszáguldani rajta, de igen sokan meg is akarnak telepedni itt. Miközben – és ezt pillanatra se feledjük - a migráció jelenleg csupán az egyik probléma Itália bajainak sorában.    

Látszólag döntetlenre zárult a régi és a feltörekvő európai politikai elitek harcának vasárnapi ütközete: Ausztria az európai simabeszédűség képviselőjét választotta meg az elnökválasztás tragikomikus huzavona és halogatás után megismételt második fordulójában; az olasz választók ugyanakkor elutasították Matteo Renzi miniszterelnök alkotmányos reformtervét, melyre a régi európai elit által favorizált politikus a karrierjét tette fel. Egy ide, egy oda – gondolhatnánk. Az egyensúly azonban, mint a politikában oly gyakran, ezúttal is csalóka. Félnivalója pedig ma inkább a status quo erőinek van.

(Alexander Van der Bellen és Norbert Hofer választási plakátja.)

Az osztrák elnökválasztás és az olasz népszavazás eredményeit most persze mindenki a saját szájíze szerint értékeli. Az ujjongók úgy vélik, megállt a „populisták” európai előretörése, ám akadnak visszafogottabbak is, akik a döntetlent hangsúlyozzák, mondván, egy ide, egy oda.

(Matteo Renzi olasz miniszterelnök bejelentette lemondását a népszavazást követően.)

A tárgyilagossághoz ezek állnak közelebb, de ehhez én még azt is hozzátenném, hogy bár az eredmény látszólag valóban egy-egy, csakhogy azért ez egy fölöttébb megtévesztő döntetlen.

(Angela Merkel, Francois Hollande és Matteo Renzi.)

Matteo Renzi olasz miniszterelnök jó baloldaliként mindent bevet, hogy a mások pénzéből biztosítsa saját hatalmát. Előbb botot tesz a küllők közé, majd némi politikai csereüzletért nem blokkol tovább.

2015 végén Renzi Angela Merkel Achilles-sarkát támadta. Az akkor még csak körvonalazódó toloncegyezmény kapcsán sokallta a törököknek az EU által fizetendő 3 milliárd eurót. Ráadásul az Oroszország elleni gazdasági szankciók kapcsán is “őszinte vitát” kezdeményezett a szankciók értelméről és hasznáról.