Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Új világ

Két szomorú évfordulóról is megemlékezhettünk a minap. 74 éve ez idő tájt dobtak atombombát Hirosimára és Nagaszakira; tízezrek halálával beköszöntött az atomkorszak.

„Jaj, mi maradt a pusztulás után?

Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?

Átok és iszonyat? Átok és iszonyat!”

Juhász Ferenc: Az éjszaka képei

1945. augusztus 9-én a japán Kokura városa fölött vastag felhők gyülekeztek, a város lakói, lehet, hiányolták a napsütést és nem tudták, hogy ezek a felhők mentették meg az életüket. Amateraszu Ómikami istennő a védelmébe vette őket. Az amerikai légierő, Charles W. Sweeney őrnagy vezette, Bockscar elnevezésű B-29-es bombázójának ugyanis ez a város volt az eredeti célpontja. Csak a felhők takarta célpont helyett, a tartalék Nagaszakira esett a választás. Három nappal előtte Hirosima volt a célpont. A Nagaszaki robbanás 70 ezer ember halált okozta azonnal és további tízezrekét a későbbiekben. A borzalmas pusztítás azonban, önmagában, nem emeli ki a két város sorsát a II. világháború történetéből.

E háború során – az emberi háborúk történetében tán először – minden résztvevő rendszeres és céltudatos hadat viselt az ellenség civil lakossága ellen. London, Hamburg, Drezda lakossága tanulta meg, hogy a háború immár nem csak a katonák dolga és hogy az asszonyok, gyerekek, öregek halála nem csupán „járulékos kár”, hanem elsőrendű hadicél. Az hogy ebben a pokoli játszmában milyen okok játszottak közre és hogy volt-e hadászati értelme, azon már sokat vitatkoztak és bizonyára fognak is, a hadtörténészek.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Sötétség délben

„Ott hevernek, s mintha élnének” (Tadeusz Borowski)

A XX. századdal az a baj, hogy az összeesküvés-elméletekről rendre kiderült, hogy igazak. Április 13-a a katyni áldozatok emléknapja.
1940 kora tavaszán a katyni erdő mélyén fekvő Kecske-hegy környékének csendjét teherautózúgás, kutyaugatás, bulldózerek hörgése és lövések zaja verte fel. Egyébként igazi, Isten háta mögötti hely volt, és nem is valami túl vidám; a kelet-európai erdős síkság méla szomorúsága alól a Kecske-hegy sem volt kivétel.
Ekkor azonban nem a szomorúság lett a jellemzője a hegynek-, sőt dombnak is alig nevezhető halomnak. A Kozelsk környéki erdők egyenesen az iszonyat színhelyévé váltak, a gonoszság, a bűn és a tömeges halál rettenetének központjává. A zárt teherautókon ideszállított lengyel tiszteket a szovjet őrök kiráncigálták a rabszállítókból, és dróttal hátrakötötték a kezüket, majd a gödrök szélére állították őket. A lengyelek elé borzasztó látvány tárult: néhány perccel korábban tarkónlőtt bajtársaik holttestei, mint a szardíniák hevertek, akkurátusan elrendezve, soronként egymásra pakolva. Hóhéraik közül néhányan lent sétálgattak a gödörben, bele-bele döfve bajonettjüket egy-egy megvonagló testbe. Másokat csak arréblökve igazgatták a sorokat. Azután újabb lövés dördült fent a gödör szélén, és újabb hulla zuhant a tömegsírba.


Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Narratíva

A napokban jelent meg egy cikk Borhi Lászlónak, az Indiana Egyetem kutatójának tollából, „A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal” címmel.

Ebben a szerző, bizonyos iratok megismerése kapcsán, azt állítja, hogy a szövetségesek beugratták – ha tetszik átverték – a magyar kormányt, mert számukra előnyös volt a megszállás, mivel német csapatokat kötött le. A megszállás viszont egyúttal megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát is, akiket aztán tömegesen hurcoltak a koncentrációs táborokba. A cikk nem szabályos, akadémiai közlemény, nincsenek benne hivatkozások, bár idézetek igen, nevezhetjük tán tudományos ismeretterjesztésnek. 


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Felszabadulás? Becsület Napja?

Manapság különösen divatos értelmiségi körökben az olyan vélemény hangoztatása, amely az elegáns, vagy éppen racionális, netalán emelkedett, már-már spirituális kívülállóságot hangsúlyozza.

Mindezt persze legtöbbször trendi, de leginkább kritikai stílusban. „De ő nem olyan, ő mindenkit anyáz!” – vagy éppen fordítva: „Most aztán konzervatívok és liberálisok és baloldaliak is hülyézhetnek egyszerre”. Ennek a faramuci, néha pedig káros mivoltáról kár lenne most hosszan értekezni, viszont vannak olyan helyzetek, amikor látszólag ebbe a helyzetbe kerül az, aki a véleményét leírja, pedig bizony egész másról van szó.

Itt van ez a február 11-e (vagy 12-e, esetleg 13-a), amikor a végéhez érkezett Budapest ostroma. Régebben „Becsület Napi” megemlékezést szerveztek az össz-európai szkinhed egyletek, amit vígan fotózhatott az össz-európai sajtó hátborzongatásban utazó része, a baloldali kormányok meg dörzsölhették a kezüket, krokodilkönnyeket morzsolgatva a fasizmus terjedése feletti szomorúságban, sanda módon a magyar népre kenve a felelősséget. Manapság a bőrfejűek eltűntek, teljesen átlagosnak tűnő figurák tartanak kitörési emléktúrákat. A másik oldalon az antifasiszták meg kellemes sóhajtozás közepette koszorúzhattak- és koszorúzhatnak, a szovjet „felszabadítókra” emlékezve, miközben valójában továbbra is ránk, magyarokra mutogatnak.

(A romokban heverő Lánchíd. Kép forrása: itt.)