„Jaj, mi maradt a pusztulás után?

Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?

Átok és iszonyat? Átok és iszonyat!”

Juhász Ferenc: Az éjszaka képei

1945. augusztus 9-én a japán Kokura városa fölött vastag felhők gyülekeztek, a város lakói, lehet, hiányolták a napsütést és nem tudták, hogy ezek a felhők mentették meg az életüket. Amateraszu Ómikami istennő a védelmébe vette őket. Az amerikai légierő, Charles W. Sweeney őrnagy vezette, Bockscar elnevezésű B-29-es bombázójának ugyanis ez a város volt az eredeti célpontja. Csak a felhők takarta célpont helyett, a tartalék Nagaszakira esett a választás. Három nappal előtte Hirosima volt a célpont. A Nagaszaki robbanás 70 ezer ember halált okozta azonnal és további tízezrekét a későbbiekben. A borzalmas pusztítás azonban, önmagában, nem emeli ki a két város sorsát a II. világháború történetéből.

E háború során – az emberi háborúk történetében tán először – minden résztvevő rendszeres és céltudatos hadat viselt az ellenség civil lakossága ellen. London, Hamburg, Drezda lakossága tanulta meg, hogy a háború immár nem csak a katonák dolga és hogy az asszonyok, gyerekek, öregek halála nem csupán „járulékos kár”, hanem elsőrendű hadicél. Az hogy ebben a pokoli játszmában milyen okok játszottak közre és hogy volt-e hadászati értelme, azon már sokat vitatkoztak és bizonyára fognak is, a hadtörténészek.

A XX. századdal az a baj, hogy az összeesküvés-elméletekről rendre kiderült, hogy igazak. Április 13-a a katyni áldozatok emléknapja.
1940 kora tavaszán a katyni erdő mélyén fekvő Kecske-hegy környékének csendjét teherautózúgás, kutyaugatás, bulldózerek hörgése és lövések zaja verte fel. Egyébként igazi, Isten háta mögötti hely volt, és nem is valami túl vidám; a kelet-európai erdős síkság méla szomorúsága alól a Kecske-hegy sem volt kivétel.
Ekkor azonban nem a szomorúság lett a jellemzője a hegynek-, sőt dombnak is alig nevezhető halomnak. A Kozelsk környéki erdők egyenesen az iszonyat színhelyévé váltak, a gonoszság, a bűn és a tömeges halál rettenetének központjává. A zárt teherautókon ideszállított lengyel tiszteket a szovjet őrök kiráncigálták a rabszállítókból, és dróttal hátrakötötték a kezüket, majd a gödrök szélére állították őket. A lengyelek elé borzasztó látvány tárult: néhány perccel korábban tarkónlőtt bajtársaik holttestei, mint a szardíniák hevertek, akkurátusan elrendezve, soronként egymásra pakolva. Hóhéraik közül néhányan lent sétálgattak a gödörben, bele-bele döfve bajonettjüket egy-egy megvonagló testbe. Másokat csak arréblökve igazgatták a sorokat. Azután újabb lövés dördült fent a gödör szélén, és újabb hulla zuhant a tömegsírba.

Ebben a szerző, bizonyos iratok megismerése kapcsán, azt állítja, hogy a szövetségesek beugratták – ha tetszik átverték – a magyar kormányt, mert számukra előnyös volt a megszállás, mivel német csapatokat kötött le. A megszállás viszont egyúttal megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát is, akiket aztán tömegesen hurcoltak a koncentrációs táborokba. A cikk nem szabályos, akadémiai közlemény, nincsenek benne hivatkozások, bár idézetek igen, nevezhetjük tán tudományos ismeretterjesztésnek. 

Mindezt persze legtöbbször trendi, de leginkább kritikai stílusban. „De ő nem olyan, ő mindenkit anyáz!” – vagy éppen fordítva: „Most aztán konzervatívok és liberálisok és baloldaliak is hülyézhetnek egyszerre”. Ennek a faramuci, néha pedig káros mivoltáról kár lenne most hosszan értekezni, viszont vannak olyan helyzetek, amikor látszólag ebbe a helyzetbe kerül az, aki a véleményét leírja, pedig bizony egész másról van szó.

Itt van ez a február 11-e (vagy 12-e, esetleg 13-a), amikor a végéhez érkezett Budapest ostroma. Régebben „Becsület Napi” megemlékezést szerveztek az össz-európai szkinhed egyletek, amit vígan fotózhatott az össz-európai sajtó hátborzongatásban utazó része, a baloldali kormányok meg dörzsölhették a kezüket, krokodilkönnyeket morzsolgatva a fasizmus terjedése feletti szomorúságban, sanda módon a magyar népre kenve a felelősséget. Manapság a bőrfejűek eltűntek, teljesen átlagosnak tűnő figurák tartanak kitörési emléktúrákat. A másik oldalon az antifasiszták meg kellemes sóhajtozás közepette koszorúzhattak- és koszorúzhatnak, a szovjet „felszabadítókra” emlékezve, miközben valójában továbbra is ránk, magyarokra mutogatnak.

(A romokban heverő Lánchíd. Kép forrása: itt.)