„Kosút, Kusút. Ez volt az egyetlen jelszó, amely érintetlenül, tisztán s szentül hangzott ezekben a színmagyar, kálvinista kis falvakban. Hogy mi volt a tartalma ennek a szónak, azt nem hiszem, hogy tisztán tudta volna valaki. Kossuth jelentette a szabadságot, a király elleni harcot, Bécs ellen mindent. S ez volt a legnagyobb baj, amit éreztek. Nagyobb baj volt, mint a kenyértelenség.” (Móricz Zsigmond: Kossuth)

Március idusába csak az elvakultan Habsburg-párti, vagy magyar múltat megvető figurák próbálnak meg belepökni, bár nem sok sikerrel. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a nagyon labanc, és másfelől az egész világot keblére ölelni kívánó balliberális valahogyan össze szokott találkozni ebben a kérdésben.) Március 15-e vívmányainak politikai alapkővé tétele és a mai napig tartó viszonyítási ponttá változtatása ugyanis a modern magyar politika – illetve politizálás – létrehozójának legfőbb alkotása. Kossuth Lajosról van szó. Vajon belegondoltunk-e, hogy miért van szinte minden magyar településen Kossuth utca? Vajon gondolunk-e rá egy pillanatra, hogy a nemzet politikai főterét, ahol az Országház áll, miért hívják Kossuth térnek?

A síkra magyarok!

Fegyvert ragadjatok.

Hazánkat újra meg kell váltani.

Borítsák szerteszét

A pártütőknek véres csontjai.

(Vörösmarty Mihály: Harci dal)

A reformkorban kibontakozó, az önrendelkezés helyreállítását célzó politikai küzdelmet a forradalom mintegy megkoronázta. Az akkor már két és fél évtizede zajló politikai építőmunka minőségét fémjelzi, hogy a forradalom vértelenül zajlott le. “A mi forradalmunk Pesten, március 15-én nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe: ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondták Petőfi Sándor után az eskü szavait.” – írta Arany János.

169 évvel ezelőtt Magyarországon nem volt hiány az álmokban. Ironizálva persze rávághatnánk: azért, mert az ország lakosainak többsége mintegy félálomban szenderegve élte az életét. Az ország mozdulatlansága azonban csak látszólagos volt, hiszen 1848-ban már közel három évtizede küzdöttek a reformkor közéletének nagyjai, hogy a magyar nemzet ismét lábra álljon. Erő is volt azonban ebben a mozdulatlanságban: a hirtelenkedéstől, a fölösleges változtatástól való ódzkodás. Erő és tehetetlenség mintha egymást kerülgette volna. Magyar nevek ugyan szerepeltek az európai történelemben az elmúlt századokban is, de Magyarország önálló szereplőként nem jött szóba. Belső alkotmányát megőrizte a királyság, de idegen királyai csak nyírni való juhokként tekintettek ránk. Másodosztályú tartomány voltunk, amit éppen csak annyira és úgy kell fejleszteni, hogy abból nemzeti összefogás ki ne alakuljon. A labancok utódai nem hittek a nemzeti önállóságban, míg a kurucok új nemzedéke azt mondta: „A haza minden előtt”. A Habsburg-házból származó nádorok álltak a nemzeti fejlesztések mellé, míg egyes hazai főrendjeink és követőik gond nélkül paktáltak a birodalmi centrummal az ország rovására.

(Pukli István a március 15-i tüntetésen.)

A március 15-i tanártüntetés szervezői két dolgot szeretnének elhitetni a világgal. Egyrészt azt bizonygatják, hogy szigorúan szakmai célokért küzdenek, a pártpolitika távol áll tőlük. Másrészt pedig azt a látszatot próbálják kelteni, hogy támogatottságuk napról napra növekszik, szinte az egész ország mögöttük áll. Jól hangzó állítások, a kár csak az, hogy egyik sem igaz.