A várható (de még mindig nem tényszerű) brexittel a britek most megerősítik tradicionálisan „fényes elszigeteltségüket”, no meg reményeik szerint az USA-hoz fűződő " különleges" kapcsolatukat is. Mindenesetre a továbbiakban még inkább kívülről akarják majd formálni Európát, amely távozásuk után még kevésbé lesz összetéveszthető az Európai Unióval, mint ahogy persze velük együtt sem volt teljesen azonos a kettő.

A szuperhatalmi szovjet státusból kelet-európai (bár ők úgy mondják, eurázsiai) nagyhatalommá karcsúsodott oroszok pedig mintha még mindig nem döntötték volna el, stratégiailag merre forduljanak: Európa vagy Ázsia felé. Előbbi szokás szerint gyanakodva figyeli őket, utóbbiban pedig – többek közt – ott van vetélytársnak az USA mellé globális játékosnak felzárkózó Kína.

Az Európai Unió szívesen négyzetesítené ezt az angolszász, orosz, kínai globális háromszöget, csakhogy ehhez előbb magát kellene valahogy rendbe szednie. Legelébb is az unió vezetéséért folyó német-francia kompetencia-harcot volna ésszerű rendeznie, mivelhogy ugyancsak inognak eddigi viszonylagos konszenzusuk tartópillérei.

Macron, már az óvodában hallhatta zseniális honfitársa példázatát, nyilván meg is értette, s úgy fest, szívesen alkalmazná. Természetesen ő a róka, a V4 a holló, a sajt pedig a visegrádiak mindeddig megőrzött uniós akcióegysége.

Kezdjük távolabbról.

Az égető uniós kihívások közül Macronék (értsd, a németek is) a brexitet legföljebb enyhíteni képesek csak, megoldani (egyelőre?) nem. Az olasz melót viszont elvégezték, Rómában megint Brüsszelre hangolt kormány van, gyengus ugyan, de legalább a „miénk”. Kérdés, meddig tudják az ötcsillagos-ballib koalíciót kitartani… Nyilván csak időlegesen, de ez most édes mindegy. A politikában az egyik, ha nem a legfontosabb időegység, a pillanat.

A személyzeti kompromisszummal sincs különösebb baj: némi jóindulattal még az a pontatlan mondat is oké, hogy senki sem győzött, de mindenki nyert.

Valamicskét. (Ha mást nem, legalább a pozitív értelmezés lehetőségét.)

A legtöbbet kétségkívül Emmanuel Macron nyerte, aki a háttéralkuk során egy kígyó türelmét és egy róka ravaszságát elegyítette magában.  

A hír egy héttel ezelőtt látott napvilágot a nemzetközi sajtóban, de a francia elnök kiszivárgott terve nem kavart különösebben nagy port. A Macron elképzelésével foglalkozó cikkek objektív hangnemben közölték a patinás francia iskola bezárásáról szóló értesülést, majd – fenntartva a mértéktartó álláspontot – azt elemezték, hogy Macron vajon a populisták felé akart-e gesztust gyakorolni az ötlettel, vagy valamilyen más grandiózus terv része az intézkedés.

Mintha senkit sem zavarna a tény, hogy a francia elnök, a végrehajtó hatalom feje, önhatalmúlag úgy döntött, hogy itt az ideje felszámolni egy 1945-ben alapított, magas presztízsű, nemzetközileg elismert és nagyrabecsült oktatási intézményt. Az elmúlt több mint hetven évben az ENA-ból került ki a francia elit színe-java: többek között d’Estaing, Chirac és Hollande elnökök is itt végeztek.

Nem indult nemzetközi petíció az iskola megmentésére, nem jelentek meg az „I stand with ENA” hashtagek és Manfred Weber sem jelentkezett be az ENA megmentésére. Pedig, ellentétben a CEU-val, amelyet senki sem akart bezárni, egyszerűen csak a minden más Magyarországon működő egyetemre is kötelező akkreditációs feltételeknek kellett volna megfelelnie, az ENA esetében felszámolásról van szó, egy nyílt politikai döntés alapján.