Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

A teljesítményről

Az aktuális kultúrkampf érvrendszerében egyre nagyobb jelentőséggel bír a teljesítmény fogalma. Beszélnek művészeti és tudományos teljesítményről, egymáshoz méricskélve azokat és megállapításokat tesznek, miszerint XY teljesítménye nagyobb, vagy kisebb, mint Z hasonló produkciója. Majd pedig besorolják őket a jobb, vagy baloldalhoz, hogy diadalmasan kijelentsék: győztünk!

A teljesítmény fogalma a közgondolkodásban a fizikai teljesítményhez kötődik. A fizika azt mondja, hogy a teljesítmény az egységnyi idő alatt végzett munka, mint ilyen számszerűen kifejezhető és – ami még fontosabb – összehasonlítható. A művészetben, sőt, a tudományban ez azonban messze nincs így. Hogy megértsük ezt, gondoljuk arra, hogy mennyire értelmetlen az a kérdés, hogy Dosztojevszkij, vagy Thomas Mann a nagyobb, vagy jobb író. Ugyan így értelmetlen az a kérdés is, hogy Max Planck, vagy Einstein közül melyik a nagyobb fizikus. Mikor kulturális teljesítményről beszélünk érdemes észben tartani ezt a tényt.

Valaha régen létezett egy művelt középosztály. Ők olvastak, jártak színházba, koncertre, az ő ízlésük volt a mértékadó, aktuálisan az volt az értékes művészet, melyet ők annak tartottak. Ehhez még arra is szükség volt, hogy mai szemmel nézve nagyon kevés művészeti alkotás készült. Ennek a művészetfelfogásnak talán a legszebb példája az annyit emlegetett – és félreértett – Szerb Antal irodalomtörténete.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Ez nem Ámerika: a haladó értelmiség esete egy közönségfilmmel

Emlékeznek még arra a két kategóriára, hogy „alkotói film” és „közönségfilm”?

Sokáig ez volt a magyar film rákfenéje, hogy a felkent alkotók különböző támogatásokon keresztül úgynevezett „alkotói filmeket” készítettek, amelyek a művészet csúcsaként voltak értelmezve, miközben a lenézett, kissé lábszagú „közönségfilmek” meg mentek a plebs elé, a moziba. Ez a párosítás mostanra körülbelül érvényét vesztette, a filmgyártás mintha inkább a közönségre koncentrálna.

Az elmúlt hétvégén bemutatkozott vígjáték, a Valami Amerika 3 is egy ilyen film – szó szerint közönségfilm. A nyitó hétvégén a legtöbb nézőt hozta be az elmúlt 21 évben. Magam nem vagyok sem esztéta, sem filmkritikus, így csak annyit tudok elmondani a filmről: nem akar több lenni, mint ami, és szórakoztató volt.


Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Halott szavak

Amint mindennek, úgy a szavaknak is van halála. Vagy teljesen elpusztulnak, elfeledjük őket örökre, vagy tökéletesen megváltozik értelmük és nem a szó hal meg, hanem a tartalma, a jelentése.

Miután a szavak – egyes vélemények szerint – egyben a világunkat jelentik, a szavakkal valami a világunkból is eltűnik. Egykor volt, ma már nincs: meghalt. Úgy vélem illendő nekrológot írni róluk, akik egykor fontosak voltak. Mint minden nekrológ, ez is az élőknek szól, abban a reményben, hogy emlékezetükben a halott valamiképpen kicsit tovább él.

Most éppen a „hála” szó halálán, jelentésvesztésén kéne elmélkedni, mert ennek – úgy érzem – éppen aktualitása van.

„Minden nép magához hasonlónak képzeli el istenét... Ha az ökröknek, lovaknak, oroszlánoknak kezük volna, magukhoz hasonló isteneket faragnának...” mondotta Xenofanész az erősen szkeptikus rabszolga, akit nem mellékesen, filozófusként is számon tartanak. Mélyen igaza van, ha úgy értelmezzük kijelentését, hogy a környező világunk számunkra nem érthető, így hitrebízott dolgait is a magunk képére alkotjuk meg  magunkban, mint tette ezt alábbi történetünk hősnője is.

Történt, hogy a távoli Germániában egy a költői Aydan Özoguz nevű hölgy, aki amúgy, egyébként – ha a nevéből nem derült volna ki – török, az találta nyilatkozni a Bayern Kurier című lapban, hogy olyan mint „német kultúra” tulajdonképpen nem is létezik. A hölgy nem mellesleg a német szocdem párt alelnöke és a szövetségi kormány integrációs biztosa. Kijelentése és a mögötte megbúvó életút híven tükrözi az integráció németországi állapotát.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Dunkirktől Mohácsig, és vissza

A minap megnéztem a Dunkirk című filmet. Nem filmesztétikai elemzést szeretnék adni, mivel nem foglalkoztat különösebben, hogy jó volt-e a vágás, vagy, hogy mennyire volt profi a kameramozgás. Ezt meghagyom azoknak, akik szerint egy mozi értékét a technikai bravúrok számán lehet lemérni. Amiért a Dunkirkről írok, annak több oka is van.

- Néha eltűnődön, én vajon hogyan viseltem volna a kínzásokat.

- Te? Viccelsz?! Elég lett volna, ha a Gestapo elveszi a csekkfüzeted, rögtön bevallottál volna mindent.

/Woody Allen: Annie Hall/

Először is, üdítő volt olyan alkotást látni, amelyben hús-vér emberek mozognak a vásznon. Olyan hétköznapi emberek, akiket nem a devianciájuk, hanem a bátorságuk, kitartásuk és leleményességük, vagy esendőségük teszi izgalmassá. Óhatatlanul is felmerül a nézőben a kérdés: én hogyan viselkednék ilyen helyzetben, képes lennék-e helyt állni, úrrá leni a félelmeimen? Mindezt úgy éri el a film, hogy egy vércsepp sem csordul ki a két óra alatt, ami egy vérbeli háborús mozi esetében igazán nagy szó.