Máthé Áron
Máthé Áron történész

Egy tüntetés margójára

Izgalmas, hogy a MeToo-jelenség főként a liberális gondolkodás és (rém)álomgyárak központjaiban szokott felbukkanni. Először Hollywood, nálunk meg a pesti „független” színházak.

A MeToo-ügy azonban érzékeny téma, ráadásul kissé ködös, ingoványos talaj. Számomra az évtizedekkel ezelőtti ügyeket afféle botcsinálta népbíróságként kezelő média valahogy nem szimpatikus – más az persze, amikor valakinél folytatólagosan bukkan elő az a kényszer, hogy szexuális erőszakkal tukmálja rá magát szerencsétlen kollégáira. Annyi mindenesetre biztos, hogy az adott ügyet a „függetlenobjektív” oldal sikerrel kezelte: visszájára fordítva a helyzetet, sikerült egy kormányellenes tüntetést összehozniuk a szégyenpad helyett. Erre egyébként az elsietett, majd korrigált politikai intézkedés-tervezet és a fantáziátlanul mozgó jobboldali sajtó is rásegített. Az említett tüntetésen Pintér Béla – amolyan politikai Pandacsöki Boborjánként – olyan kijelentést tett, amitől elalélt a haladó gondolkodók összes fóruma. Ez pedig így hangzott: „A színház alapvetően ellenzéki, kritikus vagy ha nem az, akkor kurva unalmas, hazug.” Nos, erre a választ egy Orbán Viktor nevű dramaturg-rendező lassan már két évtizeddel ezelőtt megadta: „A haza nem lehet ellenzékben”. Mire gondolok? Gyerünk vissza a kályhához.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Civilek mucsán

Ökörhúgyszagú, primitív, kulturálatlan, barbár népség. Így tekint a balliberális értelmiség az Orbán-kormányra és a Fidesz-szavazókra, és ezt nem is rejtik véka alá.

Felsőrendűségi komplexusuk már önmagában is megmosolygtató, hiszen hosszú ideje nincsenek abban a helyzetben, hogy ők mondják meg, mi a kultúra része, és mi nem. Különösen komikus, amikor másokon gúnyolódva éppen róluk derül ki, hogy még annak a minimális tudásnak sincsenek a birtokában, amit egy magát a kultúrában jártas értelmiséginek valló, a tv-ben nyilatkozó embertől elvárhatnánk.

Éppen ez történt az ATV Civil a pályán című műsorának november 10-i adásában. A műsorvezető Fiala János vendége Rangos Katalin újságíró, egyetemi tanár, Lampé Ágnes újságíró, Borgula András rendező, a Gólem Színház alapítója, valamint Magyar György ügyvéd voltak. Ahogy az a baloldali értelmiségi-beszélgetős műsorokban lenni szokott, a téma hamar Orbán Viktorra terelődött. A műsorvezető a miniszterelnök sanghaji beszédéből idéz egy számára mulatságos részletet (Civil a pályán, 1. rész, 15:43-tól): Orbán Viktor beszédében a besztercebányai születésű Hudec László építészről tett említést. Ez pedig nem csak a műsorvezető, hanem a vendégei számára is rendkívül tréfás. Mint kiderül, egyikőjük sem tudja, kicsoda Hudec László, sőt, meg vannak róla győződve, hogy egy „senki”. A nevét viszont vicces hangzásúnak találják, és vagy két percig röhögcsélnek a magyar kormányfő menthetetlen provincializmusán.


Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

A konszenzusról

A kultúrkampf frontjain, lövészárkaiban nincs tűzszünet, még ilyen melegben sem. A libsi oldal beveti a nehéztüzérséget is és ennek jegyében interjú jelent meg Radnóti Sándorral az ELTE professzorával „Nem nagy dolog a döglött oroszlánt rugdosni” címmel, hol máshol, mint a Népszava nevezetű kiadványban.

Mondják, hogy a háború első halottja mindig a igazság. E tétel valóságának ékes példája a szóban forgó interjú is. Radnóti messziről fut neki a dolognak – bár szerintem nem eléggé, de erről lesz még szó – és úgy látja, hogy a kultúrkampf „a filozófusok kriminalizálási kísérletével kezdődött, de ott még megbukott”.

Tán még emlékezünk erre az eseményre. Budai Gyula kormánymegbízott valamikor 2011-ben feljelentést tett bizonyos – szerinte és mások szerint is – kétes, több száz milliós értékű pályázatok kapcsán, melyekben a balliberális filozófiai „elit” érintett volt. Az ügyet kivizsgálták és mivel lényegi kérdéseket nem tettek fel, azokat adminisztratív oldalról elfogadhatónak találták. Senkinek nem lett semmi baja. Hogy mit értek lényegi kérdés alatt?


Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

A teljesítményről

Az aktuális kultúrkampf érvrendszerében egyre nagyobb jelentőséggel bír a teljesítmény fogalma. Beszélnek művészeti és tudományos teljesítményről, egymáshoz méricskélve azokat és megállapításokat tesznek, miszerint XY teljesítménye nagyobb, vagy kisebb, mint Z hasonló produkciója. Majd pedig besorolják őket a jobb, vagy baloldalhoz, hogy diadalmasan kijelentsék: győztünk!

A teljesítmény fogalma a közgondolkodásban a fizikai teljesítményhez kötődik. A fizika azt mondja, hogy a teljesítmény az egységnyi idő alatt végzett munka, mint ilyen számszerűen kifejezhető és – ami még fontosabb – összehasonlítható. A művészetben, sőt, a tudományban ez azonban messze nincs így. Hogy megértsük ezt, gondoljuk arra, hogy mennyire értelmetlen az a kérdés, hogy Dosztojevszkij, vagy Thomas Mann a nagyobb, vagy jobb író. Ugyan így értelmetlen az a kérdés is, hogy Max Planck, vagy Einstein közül melyik a nagyobb fizikus. Mikor kulturális teljesítményről beszélünk érdemes észben tartani ezt a tényt.

Valaha régen létezett egy művelt középosztály. Ők olvastak, jártak színházba, koncertre, az ő ízlésük volt a mértékadó, aktuálisan az volt az értékes művészet, melyet ők annak tartottak. Ehhez még arra is szükség volt, hogy mai szemmel nézve nagyon kevés művészeti alkotás készült. Ennek a művészetfelfogásnak talán a legszebb példája az annyit emlegetett – és félreértett – Szerb Antal irodalomtörténete.