„Szájba vágsz valakit az utcán | Kirabolsz egy idős nénit a pirosnál | Fegyvert fogsz a boltosra | Azt hiszed ez menő, de oké, játszd csak a hülyét | Provokálod a rendőrt, beleköpsz az arcába | Taposod a zászlónkat, és még fel is gyújtod | Ja, azt hiszed, kemény gyerek vagy | De próbáld ezt egy kisvárosban | Lássuk, meddig jutsz utána | Mifelénk megvédjük magunkat | Ha átlépsz egy határt, nem fog sokáig tartani | Hogy rájöjj, hogy ezt nem kéne megpróbálni egy kisvárosban”

Ez a verze és refrén Jason Aldean countryénekes vadonatúj dalának, a Try That In A Small Townnak a szövegéből való. A dal, amiről egész Amerika beszél pár napja, és amely dal az új himnuszává kezd válni a konzervatív patrióta közösségeknek, és minden józanul gondolkodó amerikainak. A szamizdatként is tekinthető felvételt kézről kézre osztják a Twitteren, ugyanis jelenleg ez a legfontosabb közösségi platformja a szólásszabadságnak, pontosabban a jobboldali hangoknak, mivel a tradicionális amerikai könnyűzenei kultúrát is elérte a cancel culture és a bojkott. Igen, a bojkott, ugyanis sem a Billboard, sem a kifejezetten countryzenét közvetítő tévé, a CMT sem kultiválja az új Jason Aldean-dalt, ezért le is vették a playlistről.

"Az oroszok már a Lövőház utcában vannak. - Akkor ideje lenne csinálni valamit." Budai polgárok beszélgetése 1945 januárjában.

Kezdjük ott, hogy a kultúra ma már nem a szellem, az ember fennhatósága alá tartozik. Ma a tőkéé és az algoritmusé (ezek egylényegűvé alakultak, azaz: az algoritmus tőke, a tőke algoritmus). Mindkettő láthatatlan és kiismerhetetlen. Mindkettő az emberfeletti virtualitásból száll alá. Mindkettő transzcendens. Úgy teszi zárójelbe az életünket, ahogyan mi zárójeleztük be, tettük értelmetlenné azoknak a bennszülötteknek az életét, akik előttünk még nem ismerték a tüzesvizet vagy a himlős pokróc gyilkos trükkjét. De mondhatnánk akár a villámlás és a tűz előtt térdeplő, attól halálosan rettegő előembereket is. Valahogyan így viszonyolunk ma az algoritmushoz mi is. Ma már nincsen intuíció, ami föléjük kerekedhetne. Az intuíció helyét is átvették az adatok kérlelhetetlen tényszerűségei, amelyeknek nincsen többé köze a valósághoz, mert az istenségként, bálványként tisztelt big datát is a virtualitás tenyészti ki. Ma egy Facebook, egy Instagram oldal társadalmi, közösségi értéke magasabb árfolyamon játszik, mint egy gótikus katedrális. Ha ugyanakkor (véletlenül) felgyullad egy ilyen egykor szakralitást és a szellemet képviselő szakramentum, akkor a fentebb említett felületeken megjelenő hisztérikus reakcióhullám is csak a virtualitás helyiértékét növeli. Az ember feladta az életét a nemlétért. Az európai kultúra ismeretlenné vált és nem hat többet a földrészen élő emberek életére. Amit ma európai kultúrának nevezünk, az csak önkielégítésre használt fogyasztás és semmi köze J.S. Bachhoz, a kalotaszegi legényeshez vagy A walesi bárdokat szavaló Sinkovits Imréhez. De egyébként senkihez, aki komolyan vette a kultúrát az elmúlt száz évben. A kultúra magányos ügy. Privát szféra.

A kultúra ugyanakkor nem azért veszett el, mert az illegális bevándorlók vagy Mark Zuckerberg elrabolták tőlünk, hanem azért, mert többé senkinek nem volt fontos. Oriana Fallaci érzékletesen leírja, ahogy Olaszországban a milánói dóm és az azt környező keresztelőkápolnákba ürítettek a “fresh off the boat” partraszálló szudáni és szomáliai drogdílerek, férfiprostituáltak és állandóan üvöltő, rikoltozó zsibvásárosok. De akkor abban nem az volt a kétségbeejtő, hogy ez megtörtént. Dehogy. Ez volt a normális, a kézenfekvő reakció. Úgy érezték mindaz, ami körülöttük van, amit látnak, amikor felnéznek a harangtornyok felé, csak ennyit ér azoknak a “fehéreknek”, akik itt élnek.

2020-ban a koronavírus-hisztéria még inkább a virtuális térbe terelte az embereket. Pontosabban: ürügyet szolgáltatott arra, hogy önként tülekedjünk a virtuális nihilbe. Még villanypásztor, ösztöke és a kényszerítő félelem sem kellett hozzá. Minden természetesnek tűnt. Most pedig - úgy tűnik - mindenki a virtualitásba bambulva önmagát imádja már. Önimádók és a saját maguk kultuszát építő influencer-imposztorok nem fogják előre mozdítani a közös ügyet. Röviden: a kultúra és a forradalom sem lehet virtuális, mert mindkettő valósághoz van láncolva. Mindkettő hús és vér. Emberi. Ára van. Amit elég bátornak kell lenni megfizetni. Aki ezt az igazságot nem tudja, nem ismeri, arról nem tudhatjuk, hogy egyáltalán mit tud. Mert ahogyan Gramsci kései öntudatlan követője, Gil-Scott Heron, a “black power” mozgalom ősatyja énekelte: “revolution will not be televised”. És milyen igaza volt. Talán tényleg van mit tanulnunk tőlük, ha már ilyen sokat felejtettünk.

(Kép forrása: itt.)

A MeToo-ügy azonban érzékeny téma, ráadásul kissé ködös, ingoványos talaj. Számomra az évtizedekkel ezelőtti ügyeket afféle botcsinálta népbíróságként kezelő média valahogy nem szimpatikus – más az persze, amikor valakinél folytatólagosan bukkan elő az a kényszer, hogy szexuális erőszakkal tukmálja rá magát szerencsétlen kollégáira. Annyi mindenesetre biztos, hogy az adott ügyet a „függetlenobjektív” oldal sikerrel kezelte: visszájára fordítva a helyzetet, sikerült egy kormányellenes tüntetést összehozniuk a szégyenpad helyett. Erre egyébként az elsietett, majd korrigált politikai intézkedés-tervezet és a fantáziátlanul mozgó jobboldali sajtó is rásegített. Az említett tüntetésen Pintér Béla – amolyan politikai Pandacsöki Boborjánként – olyan kijelentést tett, amitől elalélt a haladó gondolkodók összes fóruma. Ez pedig így hangzott: „A színház alapvetően ellenzéki, kritikus vagy ha nem az, akkor kurva unalmas, hazug.” Nos, erre a választ egy Orbán Viktor nevű dramaturg-rendező lassan már két évtizeddel ezelőtt megadta: „A haza nem lehet ellenzékben”. Mire gondolok? Gyerünk vissza a kályhához.

Felsőrendűségi komplexusuk már önmagában is megmosolygtató, hiszen hosszú ideje nincsenek abban a helyzetben, hogy ők mondják meg, mi a kultúra része, és mi nem. Különösen komikus, amikor másokon gúnyolódva éppen róluk derül ki, hogy még annak a minimális tudásnak sincsenek a birtokában, amit egy magát a kultúrában jártas értelmiséginek valló, a tv-ben nyilatkozó embertől elvárhatnánk.

Éppen ez történt az ATV Civil a pályán című műsorának november 10-i adásában. A műsorvezető Fiala János vendége Rangos Katalin újságíró, egyetemi tanár, Lampé Ágnes újságíró, Borgula András rendező, a Gólem Színház alapítója, valamint Magyar György ügyvéd voltak. Ahogy az a baloldali értelmiségi-beszélgetős műsorokban lenni szokott, a téma hamar Orbán Viktorra terelődött. A műsorvezető a miniszterelnök sanghaji beszédéből idéz egy számára mulatságos részletet (Civil a pályán, 1. rész, 15:43-tól): Orbán Viktor beszédében a besztercebányai születésű Hudec László építészről tett említést. Ez pedig nem csak a műsorvezető, hanem a vendégei számára is rendkívül tréfás. Mint kiderül, egyikőjük sem tudja, kicsoda Hudec László, sőt, meg vannak róla győződve, hogy egy „senki”. A nevét viszont vicces hangzásúnak találják, és vagy két percig röhögcsélnek a magyar kormányfő menthetetlen provincializmusán.