(Rex Tillerson, Donald Trump külügyminiszter-jelöltje.)

Helyére került az utolsó, Magyarország számára talán legfontosabb darab Donald Trump kormányzati kirakósában. Kedden Rex Tillersont, az Exxon Mobil olajtársaság jelenlegi elnök-vezérigazgatóját nevezte meg a megválasztott elnök a külügyminiszteri poszt várományosaként.

Két, a maga nemében roppant szórakoztató interjúval lettünk gazdagabbak (itt és itt).

Vagy naivitásra, vagy arcpirító cinizmusra tudok csak gondolni magyarázatként. Tertium non datur. Az emberarcú jobbikos azt kéri számon a magyar kormányon, hogy legyen értékelkötelezettebben keleti nyitás-párti, a szankciós politika amerikai felelőse pedig a Közös Értékek 101-et vezeti elő.

Amióta önálló főhatalommal bíró, területileg elkülönült politikai egységek (államok, birodalmak) léteznek, azóta a külpolitikát többnyire, sőt alighanem mindig az érdek, azaz a „szent önzés” mozgatja. A „szent önzést” persze a szereplők, amióta világ a világ, rendszerint valamilyen (vallási, politikai, civilizációs, stb.) érték burkába csomagolják: az egykori spanyol-brit tengeri vetélkedés például a hithű katolicizmus és a renitens anglikánok harcaként jelent meg a korabeli „médiában”, noha valójában a kereskedelmi utak feletti uralomról szólt; de később a britek és a franciák sem vallásháborút vívtak Kanadáért, sokkal inkább az volt a tét, melyikük dominálja a prémkereskedelmet.

Még égnek a mécsesek a Charlie Hebdo szerkesztősége előtt, még a fülünkbe csengenek a terrorizmust elítélő mondatok, de Európának hamarosan válaszolnia kell néhány húsba vágó kérdésre. A francia hecclap elleni támadás és az azt követő európai méretű demonstráció egy rövid ideig elfedi ugyan a problémákat, ami miatt Európa közel egy évtizede egy helyben topog. A következő kihívásokra Európának válaszolnia kell, ha a jövőjét közösen képzeli el.