A cikk szerint az utód kikérte magának, hogy Kövér László házelnök hazaárulónak nevezte az apját. Az igazság ellen tiltakozni nem szerencsés dolog, és azt gondolhatná az ember, hogy az ifjabb Horn nem gondolta végig a dolgot, mikor megpróbálta apját mentegetni és a házelnököt besározni.

Az ifjú Gyula, aki láthatóan örökölte apjának pufajkával és dobtáras géppisztollyal illusztrált jogérzékét, különös érvelésre ragadtatja magát. Gondolatmenete, mellyel Kövér Lászlót szapulni akarta, súlyosan önellentmondó ugyanis, hiszen MSZMP tagsággal vádolja – ami nem igaz egyébként –, tehát úgy véli, hogy ez rossz fényt vet rá. Akkor viszont milyen fényt vet az apjára, aki nem egyszerű tag, hanem egyik vezetője volt ennek a pártnak? Önmagában az teljesen jelentéktelen, hogy ifjabb Horn Gyula – akinek létezéséről sem halottam eddig, hál’ Istennek – kiről mit mond. Van azonban itt valami, amit eddig – én legalábbis – úgy tűnik, félreismertem. Ez pedig nem más, mint a motiváció kérdése.

Eddig azt hittem, hogy ezek a mindenféle ellenzéki figurák pusztán politikai okoknál fogva, számukra racionális döntések alapján mondják, írják, amit mondanak és írnak. Tévedtem.

Tényleg egy olyan világban akarunk élni, ahol akkor szerződnek veled, ha a hímtagodat pörgeted a TV-ben, és akkor bontják fel a szerződésed, ha azt merészeled mondani, hogy a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak, hanem hogy tartozzanak valakihez és gyereket szüljenek? Valóban így szeretnénk élni? Tényleg egy ilyen világ kell nekünk?

Természetesen mindenkinek joga van eldönteni, hogy szereti-e Kövér Lászlót és Ákost, vagy sem. De egy valamit szögezzünk le: amit mondtak, abban semmi felháborító sincsen. Amit mondtak, az a világ legtermészetesebb dolga.