Békés Bence
Békés Bence

újságíró

Pedofília

Van két emlékem gyerekkoromból, amelyek folyamatosan velem vannak, de igazán nem csinálnak semmit. Olyanok, mint két idős, velünk élő rokon, akik mindig ott ülnek a nappaliban, nem beszélnek senkivel, csak néznek maguk elé. Nincs ezekhez az emlékekhez különösebb érzelmi kötődésem, pusztán megszoktam a jelenlétüket, velem vannak, részei az éltemnek. Abban is hasonlítanak a mindig körünkben ücsörgő hallgatag rokonokhoz, hogy bár hozzám tartoznak, de nem beszélgetek sem velük, sem róluk. Viszont nem is titkolom őket, hiszen eddig már rengeteg embernek említettem, hogy vannak, aztán az említések után soha nem következett részletes bemutatás, jellemzés, a hozzájuk való viszonyom taglalása, hanem csak a létezésük vált ismertté. Sokszor olyan embereknek is beszéltem róluk, akikkel nem voltam bizalmas kapcsolatban, ami szintén arra utal, hogy nem tulajdonítottam jelentőséget nekik annyira, hogy féltve őrzött titokká léptessem elő őket.

Az öregebb emlék 46, a fiatalabb 39 éves. Rokonban ugyan ezek csak középkorúnak számítanának, emlékekben viszont ráncos vénségnek. Két gyerekkori szexuális abúzusom megmaradt képkockái ücsörögnek a tudatom szobájának egy hátsó, homályos zugában lévő kanapén. Nem beszélnek sem egymással, sem velem és én sem szólok hozzájuk, csak ott vannak, mert beleszülettek az életembe. De ott vannak a mai napig, miközben számos társuk már régen átsétált a tudatalattiként emlegetett helységbe, ahonnan kizárólag zajok szivárognak ki, de hogy pontosan mi van odabent, csak a jóég tudja.

Nekem, annak dacára, hogy ezt a két emléket soha nem vesztettem szem elől, bármikor képes vagyok képeket felidézni belőlük és elmondani a történetüket, nincs és nem is volt áldozati tudatom. Ha a szociális és gyermekvédelmi pályafutásom során, vagy a baráti, ismerősi körömben beszélgettem bántalmazott áldozatokkal, magamat mindig az épek, a nem bántottak közé soroltam, aki megpróbál segíteni a sérültnek. Aztán mindig rácsodálkoztam erre, amikor felidéződött, hogy nekem is van két ilyen történetem. De hiába a csodálkozás, a mással történt hasonló esetek megismerése bennem soha nem indította el a sajátjaim újra átélését. Milyen fura ez, hogy soha nem éreztem sebzettnek magam, miközben pontosan tudom, hogy önmagában az a tény is a sebzettségre utal, hogy a mai napig, 53 éves koromig itt vannak velem, egy cseppet sem halványodott az emlékük. Ráadásul ahogy öregszem és túlvagyok több terápiás időszakon, egyre világosabb számomra, hogy az életemben mi mindenre voltak hatással ezek az emlékek.