Kisiskolás gyerkőc kérdezte a minap, mondván, nagyon unja már a maszkot, hogy miért nincsen igazi gyógyszer a Covid ellen, hiszen egyes felnőttek szerint egyik sem az igazi. Az egyiktől ezért félünk, a másiktól azért, de legfőképpen a kínai oltástól kell tartunk – mondta neki valaki „viccesen” – mivel attól ferdeszeműek leszünk hamarosan.

Butaság, ezzel nem illik viccelni, ütöttem el ennyivel, miközben magamban azért sokkal csúnyábban fogalmaztam.

Gyermeki kérdés volt, csak hát a gyereknek mindig igaza van.

Miközben az egyik Brüsszel és magyarországi szócsővei még mindig a jogállamisági univerzum önkényes tágításával terelnék össze az Európai Egyesült Államokat; a másik Brüsszel éppen összeomlik a rendezetlenség mint államszervezési modell halálos súlya alatt; a másik, az eredeti Egyesült Államok pedig eddig tőle elképzelhetetlen módon az operettállamiság jegyeit mutatja. Szomorú látlelettel fordul a nyugati megacivilizáció a 21. század sorsdöntő évtizedeire.

Az Amerikai Egyesült Államok pár nappal ezelőttig a világ legerősebb, legbefolyásosabb országa és legstabilabb (még ha bevallottan “üzleti”) demokráciája” volt. Sikerének titka az emberi méltóság keresztény értelmezésén alapuló személyes szabadság és boldoguláskeresés, valamint a stabilitást biztosító rendezettség termékeny kombinációja. Az USA most minden jel szerint képtelen volt úgy megszervezni a legfontosabb országos választást, hogy abban ne fordulhassanak elő tömeges, rendszerszintű visszaélési lehetőségek. A választásra jogosult helyi népességet meghaladó számú regisztrált szavazó, kallódó (majd a megfelelő helyen, a megfelelő időben előbukkanó) levélszavazatok, a kampányban és azóta is az esélyegyenlőséget semmibe vevő módon pártos sajtó, nyílt, kommunista stílusú cenzúrát alkalmazó, felelősségre nem vonható közösségi médiamonopólium - a 2020-as amerikai elnökválasztás lesújtó képet fest a nyugati civilizáció elmúlt 150 évének legdinamikusabb szereplőjéről. Az Alkotmányban még az elektori bonyolítással együtt is áttekinthető, gyerekeknek is könnyen elmagyarázható választási rendszer végzetét a rendezettség feladása, a káosz szabadon engedése hozta el: a választást a gyakorlatban lebonyolító tagállamok egyenként változó választási gyakorlatából fakadó káosz 2020-ra túllépett a “kis színes” kategórián, és súlyosan károsíthatja az amerikai demokráciába vetett bizalmat bel- és külföldön egyaránt. Ha (amikor?) Joe Biden nyeri az elnökválasztást, az USA történetében különleges lapokra kerülnek majd a Káosz Nagy Menetelésének hónapjai, melyek 2020 nyarának fosztogató-gyújtogató erőszakhullámától kezdve (mely ellen nem léptek fel kellő eréllyel a hatóságok) a káoszba fordult választásig és minimum az új elnök beiktatásáig tartanak.

A történet úgy kezdődött, hogy Magyarország – mint minden más európai ország – különleges jogrendet (veszélyhelyzetet) léptetett életbe a koronavírus-járvány elleni védekezés érdekében. A baloldali ellenzék először megpróbálta megakadályozni a védekezésről szóló törvény elfogadását, majd, amikor ez nem sikerült nekik, régi jó szokásukhoz híven álhíreket kezdtek terjeszteni Brüsszelben és a mainstream nyugati sajtóban. A beizzított liberális fake news gyárakból olyan képtelenségek láttak napvilágot, minthogy a magyar parlamentet beszüntették, hogy Magyarország az egyetlen tagállam, ahol határozatlan ideig tart a veszélyhelyzet, és hogy a veszélyhelyzet visszavonásáról a kormány dönt majd.

Ezekre a hamis híresztelésekre a liberális politikusok és zsebújságíróik – mint az a bizonyos gyöngytyúk – rögtön rá is kaptak. Gondoljunk csak Donald Tusk vírusirtós beszédére: „Néhány politikus és néhány társadalom úgy viselkedik, mint egy vírus,” – mondta az EPP elnöke a magyarokról és Orbán Viktorról. De eszünkbe juthat a néppárti politikus szóhasználatát idéző nyílt levél is, amelyben nem kevesebb, mint 73 európai „közéleti személyiség” állította, hogy „Magyarország megmérgezi az európai eszményeket”, és hogy Európa két vírussal küzd egyszerre, a COVID-19-el és Magyarországgal.

Úgy tűnik, számukra sokkal kedvesebb időtöltés hazugságokat terjeszteni Magyarországról, mint a valódi problémákkal törődni.

Pedig van pár olyan ügy az unió asztalán, amivel érdemes lenne foglalkoznia Brüsszelnek. Érdekes kérdés például, hogy az Európai Unió járványügyi hivatala, az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (ECDC) vajon miért vette hónapokon át félvállról a járványt. Az ECDC még az első európai koronavírusos beteg halálának napján, február 14-én is azt állította, hogy a fertőzés kockázata alacsony az Európai Unió lakosságára nézve. És talán az is megérne egy plenáris vitát, hogy az Európai Bizottság járványügyi szakértői csoportja – amelyet a pszichológus végzettségű Stella Kyriakides vezet – miért csak március 17-én kezdte meg munkáját.  

Sőt, akár azon is törhetnék a fejüket Európa vezetői, hogy hogyan akadályozzák meg az Italexitet. Brüsszel ugyanis nemes egyszerűséggel cserbenhagyta a járvány által leginkább sújtott Olaszországot, és egyedül az unió tehet róla, hogy pár hónap leforgása alatt 20-30 százalékponttal nőtt azoknak az olaszoknak az aránya, akik kilépnének az EU-ból.

Ezek azonban kényes ügyek, amelyeknek a megoldása valódi munkát igényelne.

A hazai és európai baloldal addig pörgette a Magyarországról szóló álhíreket, amíg sikerült elérniük, hogy április 17-én az Európai Parlament – a baloldali frakciók kezdeményezésére – politikai állásfoglalásban ítélte el Magyarországot és Lengyelországot a járvány elleni védekezés érdekében hozott törvények miatt. A két országot rágalmazó nyilatkozatot természetesen megszavazták a magyar baloldal képviselői is: igennel voksolt a momentumos Cseh Katalin és Donáth Anna, az MSZP utolsó EP-katonája, Ujhelyi István, a Gyurcsány-párt képviselői, Ara-Kovács Attila, Dobrev Klára, Molnár Csaba, Rónai Sándor, valamint Gyöngyösi Márton jobbikos politikus.  

Az állásfoglalás után a Brüsszel egy ideig összevissza beszélt – legalábbis a Bizottság liberális alelnöke, Vera Jourová egy röpke pillanatra megfeledkezett róla, melyik szólamot is kell játszania a Soros-kottából –, végül azonban csak megrendezésre kerül az újabb európai parlamenti kirakatper. A jogállamiság, a demokratikus értékek és az átláthatóság iránt mélyen elkötelezett EP a magyar kormány képviselőjének kizárásával vitatja meg a „magyarországi helyzetet” – miért is hallgatnák meg azt az országot, ahol a kritizált törvény hatályban van?

Az Európai Parlamentben ma ismét összecsapnak az álhírek és a tények. Utóbbiak azonban, az EP elnökének döntése nyomán, képviselet nélkül maradnak, így nagy meglepetésekre nem számíthatunk.

A kérdés már csak az: mit várhatunk a jövőben egy olyan Európai Parlamenttől (és egy olyan Európai Uniótól), amely már a látszatra sem ad kirakatpereiben, és álhírek alapján hozza meg politikai döntéseit? 

(Kép forrása: itt.) 

Szóban forgó kortársaink tudják, mi lesz, ha elmúlik a baj, tudják, minek kell majd jönnie, s a leghatározottabban állítják, hogy semmi sem lehet olyan, mint azelőtt, minden átalakul majd a járvány után.

És ez persze igaz. De úgy igaz csupán, ahogyan Metternich tanácsolta: mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régi maradhasson.

Ami engem illet, nem hiszek abban, hogy a Covid-19 afféle világot átalakító, sőt világforradalom-pótló esemény volna. Glóbuszunk gazdasági és politikai struktúrái olyan roppant erősek, attól sem roskadnának össze, ha ősszel netán nyakunkba szakadna a vírus második fordulója. Lesznek persze változások, el- és feltűnhetnek aktorok, de bármilyen legyen is az új szereplőgárda, a struktúra marad.