Előbb-utóbb minden begyűrűzik hozzánk. Márciusban külföldi diákok házibuliján szabadult el az új vírus Budapesten, majd az országban. A magyar kormány onnantól a fertőzöttségben előttünk járó Ausztria példáját követte, annak lépéseiből tanult. A magyar védekezés néhol azért annál szigorúbb volt (például az idősek bevásárlási idősávjánál), máshol megengedőbb. A válaszadók elsöprő többsége elfogadja a kormány járványvédelmi intézkedéseit, a kormánypártok támogatottsága többéves csúcson van.
Akkor miért tüntetnek mégis a járvány, vagy a védekezési intézkedések ellen? — kérdezhetjük okkal. Nálunk is felütötte a fejét egyfajta Corona-fáradtság, a jövőtől és a gazdasági helyzet alakulásától való félelem. Ez emberi. Hatékonyságra és folyamatos növekedésre optimalizált világunkban a bizonytalanság és a félelem érzése sokak számára szokatlan és elbizonytalanító.
Ki miben hisz?
Az amerikaiak, olaszok, britek, franciák, spanyolok – tehát a „nagyok” – olyan nyugati káoszt produkálhatnak, amit Moszkvából, Delhiből – de főleg Pekingből! – öröm lehet majd nézni. Kérdés, vajon a németek kiizzadhatnak-e valamiféle – viszonylagos – stabilitást, ami aztán jótékonyan hathat, ha nem is a Nyugat, legalább Európa egészére. Talán, de ez korántsem biztos.
Egyelőre csupán a riasztó előjeleket lehet regisztrálni.
Nehéz lenne vitatkozni azokkal, akik szerint a globalizáció miatt vált világjárvánnyá a kínai koronavírus. Igazuk van, hiszen a globalizált világ soha nem látott szintre emelte az emberi interakciókat és mobilitást, így egy lokális fertőzésből könnyen vált – mindössze pár hét leforgása alatt –pandémia. Utólag mindez teljesen logikusnak, sőt, már-már előre láthatónak tűnik.
Azonban, bármennyire kényelmes is ez a megfejtés, a probléma valódi forrása nem maga a globalizáció, hanem annak félreértelmezése. A globalizált világot belengő hurráoptimizmusban nem maradt hely a kétkedésnek, a tartalékolásnak és a legrosszabb forgatókönyvre való felkészülésnek. Az, hogy a nyugati államok többsége elmulasztotta fenntartani az ellátási láncok biztonságosságához szükséges tartalékokat, nem a globalizáció kudarca, hanem azoké a felelős politikai vezetőké, akik feltétlen bizalmat vetettek a láthatatlan piac globális erőibe.
Miközben a liberális államok fenntartások nélkül alávetették gazdaságukat a globalizált világ diktálta hatékonysági és költségtakarékossági szempontoknak, a korona-krízis hirtelen rávilágított: még a globalizáció sem mentesíti a döntéshozókat a nemzetgazdasági szuverenitás megőrzésének követelményétől.
Heuréka! – mondták a tavalyi önkormányzati választások után, íme, itt a tíz éve kimozdíthatatlan Orbánék ellenszere. Csókváltás mindenkivel, még a kimosdatott, demokratikus fazonra fésült szélsőjobbal is (sőt főleg velük) – ez volt az „új” recept. Csak így tovább, egészen a 2022-es parlamenti választásokig!
Sose tudjuk meg, kitartott-e volna a csókviszony addig, de akár így, akár úgy, az ellenzékben máig nem sejlik föl komoly kormányzati alternatíva, ahhoz túl „színesek”. A káosz viszont nagyon is fölsejlik.
Aztán a márciusban belobbanó világjárvány merőben új szituációt teremtett. Újat a kormány, és az ellenzék számára is.
Normális közéletben egy ország tényleg áthangolódik ilyenkor, s amint azt európai példák egész sora mutatja, vészhelyzetben az éppen regnáló kormány és az ellenzék között ésszerű politikai összefogás jön létre. Minimum fegyverszünet.
