„A magyar nyelv. Erdély roppant komolyan vette ezt a két szót akkoriban.(…) Éppen az volt benne a szép, hogy a magyar kisebbség minden kulturális és gazdasági megmozdulása fölött valami tiszta komolyság lebegett. Méhmunka folyt, mézgyűjtés, a szükség időszakára, amely nemsokára el is érkezett Európa gazdasági krízisének nagy apályával, amelyben minden összeomlott, ami nem volt nagyon jól megalapozva.” Hunyady Sándor „Családi album” cimű könyvében rótta papírra ezeket a sorokat, 1934-ből idézve föl 1922 őszét, amikor Budapestről Kolozsvárra, a szülővárosába érkezett vissza. Mindkét várost igen jól ismerte, s noha „nagyon belé volt már építve” a Trianonban immár anyaországi fővárossá szűkített Budapestbe, mégis elhatározta, hogy „kivándorol”: onnan „haza”.

Budapest anyaországi státusa ma is változatlan, Kolozsvárból Cluj lett, Európa, sőt a glóbusz gazdasági apálya tény, s habár nem vagyok főállású huhogó, nehéz cáfolni, hogy valamiféle világösszeomlás - ki tudja, mekkora… - ezúttal is küszöbön áll. És ekkor, hála az égnek, kezembe kerül Bíró Béla „Időgyulladás” című publicisztikai kötete, melyben ráismerő örömmel ismerem föl az aktuális transzilván „tiszta komolyságot”.

Az ott leírtakat a Válasz szerkesztősége roppant fontosnak ítélte, mint írják „Nagyon fontos cikk, büszkén közöljük.” Az írás a jobboldali magyar politika és a szerzők által konzervativizmusnak nevezett szellemi áramlat viszonyrendszerét boncolgatja, szándékai szerint „Írásunkban arra vállalkozunk, hogy választ adjunk a kérdésre: vajon tényleg csak az intellektuális értelemben vett bátorság hiánya és a politikai ellenfeleknek való megfelelési kényszer az, ami útjában áll a konzervativizmus és az új jobboldal szövetségkötésének?” Alább megvizsgáljuk miképpen és mennyiben sikerül ez nekik.

A cikk számtalan témát érint, az összes megvizsgálása messze meghaladná ennek az írásnak a kereteit, ezért csak a talán legfontosabb, többször visszatérő témájára reagálnék, ez pedig a konzervativizmus és az elit(ek) aktuális viszonya.

Az egyik, többször visszatérő kifogásuk a jelen, jobboldali kormányzás ellen, hogy az plebejus vonásokat mutat, ez pedig eltér az általuk követendőnek tekintett klasszikus angol konzervativizmus elveitől. Többször is utalnak a konzervatív gondolkodás elitbarát voltára, amely kizárja az együttműködést a plebejus beállítottságú kormánnyal. „...a konzervativizmus inkább hajlamos az »elitizmusra«, mint ennek ellentétére.” – írják. Nem lehet valamely szellemi, társadalomelméleti irányt megítélni a kialakulásának ismerete nélkül, ezért elkerülhetetlen némi történelmi kitekintés.

A szerzők által favorizált klasszikusnak mondható brit konzervativizmus a 18-19. században alakult ki, egy gazdaságilag sikeres, a világ vezető nagyhatalmává váló országban. Ezt a gazdasági sikert aztán a 19. században katonai sikerek is követték (Trafalgar, Waterloo) és a brit birodalom a delelőjére ért. A birodalom dicsőségeiben elvitathatatlan volt az elit döntő szerepe. Évszázados nevelési, képzési tradíciók és szigorú erkölcsök tették az arisztokráciát és a hozzá csatlakozó, velük kiegyező, meggazdagodott kereskedőket alkalmassá a birodalom növekedésének és virágzásának irányítására. Ilyen körülmények között érthető is, hogy a józan ész tiltakozott az adott társadalmi viszonyok felforgatása ellen, különösen holmi elmeszülemények alapján. Az elitizmus, mint politikai-társadalmi elképzelés, megfelelő elitet tételez fel.