1958. június 16-án hajnali öt órakor kivezették Nagy Imrét és másik két elítélt társát a Kozma utcai Kisfogház udvarára. Miután felolvasták előttük az ítéletet és a kegyelmi kérvények visszautasítását (ezt Nagy Imre esetében ügyvédje kérte), felakasztották őket. A testeket először a börtön udvarán földelték el, összedrótozva, kátránypapírba csavarva, majd három évvel később kiásták őket, és az Új Köztemető legtávolabbi zugában helyezték el őket, arccal lefelé temetve, álneveket jegyezve be a temetői nyilvántartásba. Mindeközben a megtorlás ment tovább a maga útján, futószalagon gyártották az ítéleteket, végezték ki vagy küldték börtönbe az embereket.

„...Akkor agyonlőttük őt, s bedobtuk a meszesgödörbe. S mikor a mész elnyelte már, munkánkhoz akkor visszatértünk.”

Brecht: A rendszabály

Mindannyian emlékezünk egyik legkulisszahasogatóbb melodrámájára, mikor letérdelt Nagy Imre szobra előtt és azt kérdezte sírástól elcsukló hangon: „Imre te mit tennél?” Imre hallgatott, így aztán Gyurcsány pontosan azt csinálta amit ő: nem kormányzott, sodródott az eseményekkel.

Akár legyinthetnénk is, ugyan már, kit érdekel Gyurcsány véleménye? Nem áll mögötte valós politikai erő, az a néhány rohamnyugdíjas akik stabilan támogatják plusz Nidermüller nem számít sokat. Csakhogy.

A háttérben egy régi vita áll, melynek tétje ’56 emlékezete, illetve Gyurcsánynak és elvtársainak az az állítása, hogy a felkelés tulajdonképpen a kommunisták önkorrekciós kísérlete volt és mint ilyen elsősorban az ő ünnepük. Mint minden hatásos, hazugság ez is tartalmaz igazságokat is. Kétségtelen, hogy magában ’56-ban és annak előzményeiben is nagy szerepet játszottak a kiábrándult kommunisták. Azt már csak én teszem hozzá, hogy szerintem ennek a kiábrándulásnak oka a félelem volt, hogy az egyre paranoiásabb Rákosi-féle vezetés az ő akasztásukon is gondolkodik. Amíg elvtársaik jobboldaliakat, „fasisztákat” akasztgattak, csuktak börtönbe, addig nem ábrándultak ki annyira. De ezt bizonyára csak az én rosszmájúságom mondatja velem.

Az ellenzék bel- és külföldi tagozatai, illetve a nyugatosch értelmiség váltakozó intenzitással próbálja Orbán Viktort és a jelenlegi polgári rendszert kádárizmussal, kommunizmussal, sőt, akár neo-bolsevizmussal is vádolni. Mindeközben a régi, megbízható elvtársak fel-fel bukkannak a soraik között. Mindez persze nemcsak a régi kommunistákról szól. A közösségi oldalon feltűnt egy olyan állítás is, miszerint „most április 8-án lesz április 4-e”, vagyis a választás esetleges ellenzéki győzelmét a hazánk szovjetek általi „felszabadításához” hasonlították. A kétségtelenül kommunizmus-gyanús alapjövedelem belebegtetése és reklámozása szintén része a suttogó propagandának. Tölgyessy Péter nemrég megjelent terjedelmes és kanyaroktól sem mentes interjújában szintén nettó kommunizmusra hajazó részletekre bukkanhatunk: „az ellenzék szerint politikai igazságtételre van szükség, amikor (…) egyszerre csaknem minden állampolgári vágy kielégítésére lesz pénz (…). Egyszerűen el kell venni a jövedelmeket és javakat, továbbá a társadalmi pozíciókat a rosszaktól és oda kell adni az arra érdemeseknek, máris minden magyar boldogabban élhet – gondolják legalábbis az ellenzékiek.”.

Ilyenkor a fanatikus füleké a jelen, nekik pedig csupán olyasmi a zene, amilyet például Lukács György mondott egykor. A maga szubjektív, de amúgy persze a „haladással” nyilván egybecsengő, „objektív” módján azt állította a filozófus, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál. Például Pol Pot Kambodzsája kívánatosabb, mint Olof Palme Svédországa… Hát, neked legyen mondva, Gyuri bácsi.

Az ellenzék mintha az efféle fanatikus haladó hagyományokat követné, azt sugallván, ennél a kormánynál még a legrosszabb oppozíció is jobb. E tekintetben nincs apelláta, nem számít már semmilyen tárgyilagos mérlegelés. Pirulás nélkül mondják, odáig fajult a helyzet, az a tuti, hogy nincs mese, lett légyen bármi, akkor is a rossz a jobb. Még akkor is az, ha ez a rossz, nem csak amolyan átlagosan, szokásosan rossz, hanem éppen a legrosszabb.

Na, ilyenkor áll fel a józan ész, és vissza se nézve ballag az öltözőbe. Legyint, ez most tényleg nem az ő meccse.     

Merthogy bizonyosan nem ez a kormány a lehetséges kormányok legjobbika. De arról ne nyissunk fölösleges vitát, hogy ez a mai ellenzék bizonyosan az elmúlt évtizedek legrosszabbika.