Máthé Áron
Máthé Áron történész

A mi szabadságharcunk

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni saját eredményeinket. Ebben egyébként nem különbözünk a többi közép-európai néptől – igazából valamennyien kicsit irigykedve tekintünk a másikra.

Mindenki talál a másikban valamit, aminek odahaza a hiányát érzi, s így valamennyien azt hisszük, hogy a másik valamiért „bezzeg” hozzánk képest az adott ügyben. Ez nem biztos, hogy baj, hiszen ezek a „bezzegek” adják ki egész Közép-Európát. Az persze más kérdés, hogy ezek a „bezzegek” igazak vagy sem.

Egyvalamiben azonban egészen biztosan igaza lehet a többieknek, ha ránk irigykednek: ez pedig az 1956-os forradalom csodálatos eseménysorozata. Egy pillanatra fénybe borította a sötétségbe borult európai világot. Ez a pillanat azonban elég volt ahhoz is, hogy leleplezze a kommunizmus embertelen és istentelen, kietlen és könyörtelen mivoltát. Az egyik ’56-os fiatal forradalmár így élte meg ezt a csodát: „A szabadság érzete…hogy vörös zászlót lehet égetni. És ujjongtunk, és vadidegen emberek összeborultunk, és zokogtak egymás nyakában. És akkor éreztem azt, hogy én most a csodának vagyok a [része], történelmet élek át.” (Baranyi László színművész).


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Három évtized

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” (Saint-Exupéry)

1989 a csodák éve volt. Amit emberfia nem akart volna még az év elején elhinni, legfeljebb reménykedett benne, az valóra vált. A gátszakadást kétségtelenül Pozsgay Imre interjúja jelentette, amelyben 1956-ról végre letörte a hazugság falait. 33 évvel azelőtt Kádár még diadalittasan járhatott a május elsejére összeterelt, kényszeredett budapesti munkások és a bosszúra éhes, örömittas párttagok között. És ’89-ben át kellett élnie, már zavaros, széteső tudattal, hogy hazugságra épített egész rendszere szétmállik. Még a ’89-es újratemetés előtt egy évvel is kizártnak minősítette Nagy Imre rehabilitálását a BBC-nek adott interjújában, „mert ő föladta a hatalmat, ami Magyarországon volt” – vagyis a kommunista diktatúrát. Grósz Károly ugyanezt erősítette meg amerikai magyar emigránsoknak: „1956-os magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja.”. Igaz, ő már arról beszélt, hogy kegyeleti okokból lehetséges lesz az újratemetés.

Csakhogy a kommunista diktatúrában nincs kegyelet. Kegyetlenség van, vagy nincs semmi. Kádárék 1958-ban egy önmagával meghasonlott, pártjával szembeforduló, a kommunizmust meg nem tagadó, de a nemzeti függetlenséget első helyre tevő politikusból – Nagy Imréből – csináltak mártírt. Ha Nagy Imre él, akkor Kádár nincs biztonságban. Ha Nagy Imre-kormány volt a törvényes, „akkor Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a mostani és az akkori kormány legalitása fontos” – mondta Kádár utolsó beszédében. Mártírt csináltak tehát korábbi elvtársukból, aki vállalta is a vértanúságot – nem kért kegyelmet. És hiába temették arccal lefelé, összedrótozva, álnéven, hiába vitték ide-oda a holttestet. Kiderült, hogy nemcsak mártírt, de gólemet is csináltak. És a gólem kijött a föld alól, és puszta súlyával szétnyomta a vonalas elvtársakat.


Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Félelem

„A félelem a babona fő forrása és az egyik fő forrása a kegyetlenségnek. A félelem legyőzése a bölcsesség kezdete.” Írja Bertrand Russel a filozófus.

És valóban. Aki tartósan félelemben él, annak valamiképpen eltorzul a személyisége, megváltozik, és kiszámíthatatlan cselekedetekre lesz hajlamos. A legközvetlenebb következménye az, hogy az illető valaki(k)hez fordul védelemért. A politika, a politikai propaganda régen felismerte ezt, és ki is használja; a történelem számtalan példával szolgál. Ha pedig nincs éppen mitől félni, akkor kreálnak valamit. Nálunk nem tudjuk úgy felütni a haladó sajtót, hogy ne olvashatnánk a kormányzat „félelemkeltéséről”, a lehető legelítélőbb hangnemben. Eszerint a „hatalom” félelmet kelt például a migránsokkal kapcsolatban, hogy aztán a rettegő lakosságot a befolyása alá vonja. Az beszél, akinek a háza ég.

Létezik ugyanis egy valódi félelemgeneráló kampány, szerte a nyugati világban, mely a klímaváltozást jelöli meg az emberi nem legnagyobb ellenségeként. Az ok alapvetően valós. Klímaváltozás volt, van és lesz, amint azt a geológiai és egyéb fosszíliákból kiolvashatjuk. Az is igaz, hogy ez súlyos problémák elé állít bennünket, gondoljunk csak a tengerszint emelkedésre, vagy az elsivatagosodásra. Ezek a változások azonban – az őstörténetből tudható módon – 10-20-30 ezer év alatt következnek be. Az emberi élet szabott idejére tekintettel, nagyon nehéz félni valamitől a ma emberének, ami messze az ő halála után következik be, és ami egyébként is elkerülhetetlen. Ezért aztán szükség van egy további feltétel bevezetésére, ez pedig az ember, mint a klímaváltozás okozója, tehát megfelelő intézkedések bevezetésével, a változás megelőzhető. Ehhez pedig nem kell más, mint az emberi tevékenység által kibocsátott szén-dioxidot megtenni a klímaváltozás okának. Ezzel a – tudományosan erősen vitatható – feltétellel aztán az ügy társadalmi összefüggésbe kerül. És ez egy ragyogó lehetőség.

Innentől kezdve a felmelegedés, (vagy lehűlés, mert ez is szóba jöhet, néhány évtizede még ugyanazok a tudományos műhelyek ezzel riogattak, csak senki sem törődött velük) érdekes módon, a balliberálisok által gyűlölt jelenségektől áll elő.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Döglött kutya vagy élő oroszlán?

A kommunizmus áldozatainak emléknapján nem is annyira a 100 millió halott – köztük sok százezer honfitársunk – emléke a megdöbbentő, hanem az, hogy egy erős lobby még mindig nem adta fel kommunista terveit. Szolzsenyicin jegyezte fel egykor: „Nekünk, Oroszországban a kommunizmus egy döglött kutya. Számos embernek Nyugaton viszont még mindig élő oroszlán.”

A fenti balhitnek egyszerre volt oka és következménye az a nagyvonalú, szinte már-már jóindulatú hozzáállás, amivel 1990 táján a Nyugat az egykori kommunistákat befogadta. Emlékszem, 1992 körül Budapesten a Déli pályaudvarnál egy graffitire: „Nürnberget a békebűnösöknek is!”. Valóban, ahol áldozatok vannak, ott bizony kell, hogy legyenek elkövetők, tettesek is. De sem az áldozatok hangja nem keltett részvétet, sem pedig a tettesek bűncselekményei borzadályt. A kimerült, iszonyatos gazdasági sokkot átélő közép-európai népek nemzeti gondolkodói Nyugatról vártak bíztatást – de onnan ilyesmi nem is érkezhetett, hiszen az ottani politikacsinálók többre tartották az állítólagos stabilitást, és persze a piacok lerablását, mint az igazságtételt, és a közös Európai Ház erkölcsi alapjainak lefektetését.