1957 januárjától kezdve Magyarország a reménytelenség országává vált. A sortüzek ugyan abbamaradtak, és a hónap végére elült az emigrációs hullám, de a kivégzések megkezdődtek.
Futószalagon küldték börtönbe a forradalmárokat, és zárták internálótáborba a gyanús, megbízhatatlannak minősített, nemzeti-demokratikus gondolatokkal feltűnően megfertőzött embereket. A megtorlás még évekig folytatódott, egyik csúcspontja Nagy Imre és társai kivégzése volt. Mellettük pedig ott álltak – hevertek – az agyonvert, agyonlőtt, vagy felakasztott forradalmárok százai. A nemzet megértette: a nagyhatalmi elrendezésen egyelőre nincs ereje változtatni. 33 évvel később fordult a kocka.
(Orbán Viktor Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén.)
Amilyen reménytelennek tűntek ezek a hónapok, olyan reményteli volt a „csodák éve” 1989-ben. A katarzist kétségtelenül az elhazudott, meghamisított múlt újra-felbukkanása volt. Június 16-án újratemették Nagy Imrét és társait. Legkevesebb negyedmillió ember rótta le kegyeletét a Hősök terén felállított ravatal előtt. Ekkor hangzott el az a beszéd is, ami nem egyszerűen egy politikusi karrier első nagy állomása volt, hanem egy évtizedekre ható politikai program minden eleme is benne volt. Igen, a volt kommunista vezetők tülekedtek, hogy „szerencsehozó talizmánként” megérintsék azokat a koporsókat, de bizony ott volt az a kijózanító mondat is, hogy „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”. 20 évnek kellett eltelnie, hogy Magyarország nekikezdhessen a poszt-kommunizmus állapotából való kikecmergésnek. Csakhogy negyedszázaddal a beszéd után néhány ismét fel kell idéznünk néhány mondatot Orbán Viktor akkori beszédéből: „Ha hiszünk a magunk erejében”, „Ha elég eltökéltek vagyunk”, „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit”, „Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk”. Miről van szó?
