Ügyes-bajos dolgaink és járvány utáni túlélési gyakorlataink közepette se felejtsük el a mainstream gondolkodás premisszáját: ha mindenki úgy élne, mint az amerikaiak, akkor évente három Földre lenne szükség, ha pedig úgy, mint mi, európaiak, akkor kettőre. A feltörekvő ázsiai országok csak tovább rontanak a helyzeten, vagy más olvasatban gyorsítják a klímaváltozást.

Ázsiában még csak most rügyezik a fogyasztói társadalom, évente tízmilliós létszámmal bővül a középosztály. Sokan most cserélik robogójukat autóra, vagy vásárolják első okos telefonjukat, így ott az USA-ban és Európában lesajnált modellek is jól fogynak. Obama elnök már 2011-es canberrai beszédében úgy fogalmazott, hogy az ázsiai és csendes-óceáni országok fogják a XXI. századot meghatározni.

A forgatókönyv a magyar közönség előtt nem ismeretlen. A Soros György-féle világ egyfajta kísérleti laboratóriumként használva Magyarországot lassan tíz éve teszteli hazánkban a gyerekkatonák politikai küzdelmekben történő bevethetőségét. Még 2011-ben küldték hadba Karsay Dorottyát (Nem tetszik a rendszer), aztán 2016-ban Kövesdi Veronika következett (Igazmondó Alapítvány), legújabb áldozatuk pedig Nagy Blanka volt (hasonló „karriert” futott be Rékasi Zsigmond és Kálló Dániel is). Ugyanezt az előadást csodálhattuk meg az ENSZ klímacsúcsán, ahol a főtitkár, António Guterres biztosította a színpadot, a mainstream média pedig tett róla, hogy a darabról a világon mindenhol értesüljenek.

Greta igazából nem is főszereplője az előadásnak, ő csak egy színpadi kellék, akit pont úgy fognak eldobni néhány hónap, de legfeljebb néhány év múlva, ahogy tették ezt az előtte járók sorával. Kit érdekel már a szegény, elnyomott tibetiek szenvedése vagy az arab tavasz során hirtelen öntudatra ébredő észak-afrikai arabok szabadságvágya? Lassan már a szír menekültgyerekeket is elfelejtik. És ki aggódik még a CEU (ami amúgy köszöni szépen, jól van), a rabszolgatörvény vagy a hajléktalanok miatt?

Most így a vége felé érdemes néhány általános tanulságon elmerengeni.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor feltehetjük maguknak a kérdést: Mit tehetünk mi itt, az Amazonas  őserdejéért? A válasz az, hogy nagyjából semmit. Egyrészt mert messze van, másrészt mert fogalmunk sincs az ottani helyzetről, az okokról, melyek a tüzeket okozzák. A médiamunkások, akik a hisztériát szítják, semmivel sem tájékozottabbak min mi, csak nekik módjuk van kifejteni a véleményüket – mely ugyan olyan érdektelen, mint a miénk – nekünk meg nem. Persze az is kérdés, hogy miért olvassuk ezeket, miért váltanak ki dühödt és tökéletesen céltalan vitákat?

Ezekről a rettenetes hírekről és a körülöttük felcsapó hisztériáról nekem Rejtő Jenő összefoglalója jutott eszembe. Azt írja a Mester, hogy „Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve!” Milyen igaz.

Miközben a gazdasági viharfelhőkről sem Brüsszel, sem Berlin nem beszél nyilvánosan, a közbeszéden eluralkodott egy hosszabb kifutású téma, mégpedig a klímavédelem, a széndioxid-kibocsátás csökkentése, az európai gazdaság bezöldítése.

A brüsszeli és berlini vezetők terelése több szempontból is racionális lehetne: el akarják kerülni, hogy a válság önbeteljesítő jóslatként a vártnál előbb megérkezzen; valós cselekvési terv híján egy új „nagy képet” festenek a klímakataklizmával, melyet a választók nézhetnek, amíg a teremből szépen lassan elfogy az oxigén; és persze elképzelhető, hogy a fiókban ott lapul az aduász, mely egyszerre jelent választ a klímapolitika problémáira és a gazdasági gondokra.

Miről is van szó?