Erről közölt cikket a minap Spengler, azaz David P. Goldman amerikai közgazdász az Asia Times hasábjain, aminek a magyar nyelvű fordítását szeretném most megosztani olvasóimmal: 

Az afganisztáni kudarc átengedi Eurázsiát a Sárkánynak és a Medvének

„Ez nyilvánvalóan nem Saigon.” – mondta Antony Blinken, az Egyesült Államok külügyminisztere a vietnámi kivonulásra utalva, miközben helikopterek vették fel a menekülő amerikaiakat a kabuli nagykövetség tetőjéről. Valóban nem. Ez a helyzet Amerika világban elfoglalt helye szempontjából összehasonlíthatatlanul rosszabb.

A Sam Cooke-dal (What a Wonderful World) strófáihoz hasonlóan Blinken sem tud sokat a történelemről vagy a földrajzról. Ám a dalban szereplő fickóval ellentétben azt sem tudja, hogy egy meg egy az kettő, és ez alatt Oroszországot és Kínát értem. 

Richard Nixon amerikai elnök három évvel a dél-vietnámi bukás előtt felvette a diplomáciai kapcsolatot Kínával, ezzel megszerezve Kína hallgatólagos beleegyezését, miszerint a kommunista győzelmet nem használja fel arra, hogy a forradalmat Délkelet-Ázsia többi részére exportálja. 

Bármennyire is káros volt Amerika Vietnámban elszenvedett veresége, a régióra nézve korlátozott hatása volt. Az afganisztáni kudarc ezzel szemben Kína és Oroszországa számára vezető szerepet biztosít Közép- és Nyugat-Ázsiában. 

Oké. A tálibok üldözöttjei tényleg nem irányított migránsok, nem az üzemszerű embercsempészet " tárgyai", ők pontosan azok, aminek látszanak: politikai menekülők. Kénytelenek az életükért szaladni, mert az USA demokrácia-exportnak becézett birodalmi stratégiája, s minapi hihetetlenül hevenyészett, Joe Biden-es kivonulása Afganisztánból, a rettegett Talibánt hozta vissza a nyakukra.  

A birodalmi politika nemzetközi mintázata úgy fest, ha valahol a demokrácia nevében elbaltáznak valamit, annak következményeit a világ " maradéka" állja. S ha valaki szóvá teszi ezt, abból rögtön  "lator", fasiszta, de minimum szuverenista reakciós lesz, mint ahogyan ez most is várható. Ellenkezőjére úriember legalábbis nem fogadna.

A Rudyard Kipling által a “birodalmak temetőjének” (Graveyard of empires) nevezett Afganisztánt a brit és a szovjet hadsereg, és most az amerikaiak által vezetett NATO sem tudta megtartani. Az amerikaiak kudarca annyiban nagyobb, hogy nem vették figyelembe a Colin Powell korábbi vezérkari főnök és külügyminiszter által még az 1991-es Öböl-háború előtt megalkotott (Powell-)doktrínát: csak akkor szabad katonai eszközökkel beavatkozni, ha van világos exit stratégia. Afganisztánban sem volt ilyen.

Kezdetben jó ötletnek tűnt a 9/11 terrortámadásokért felelős terrorszervezet, az Al-Qaeda hátországának számító közép-ázsiai ország elfoglalása, ami biztosította az USA politikai és katonai jelenlétét a térségben. Fukuyama magyarul is olvasható könyve, az Államépítés (Nation-building) jól leírja az amerikai demokráciaexport receptjét, így azt sem mondhatják, hogy nem volt sorvezetőjük. Kétezer milliárd elköltött dollárral, tízezer halott nyugati katonával/zsoldossal és 170,000 civil áldozattal később ideje a jövőre vonatkozó forgatókönyvekkel foglalkozni.

Ki tölti ki a vákuumot?

A 21. század kétségkívül ilyesféle tektonikus idő. Rohamosan változnak az elemi életfeltételek,  szűkülnek az élhető terek, vészesen csökkenőben az édesvizek,  kimerülőben a természet adta energiaforrások, miközben a szapora emberiség egyre kisebb helyen, egyre tömegesebben tömörül össze, amúgy is készen a maga teremtette szociális feszültségektől terhes robbanásokra. 

Romló földi tortánk újrafelosztása alkalmasint elkerülhetetlen. De kik azok, akik máris  szeletelik? Ez a második kérdés. 

Modern tapasztalatok alapján könnyen rávághatnánk, hogy mindenekelőtt a Nyugat, csakhogy a 21. század aligha magától értetődő folytatása már a korábbiaknak. A Kelet, enyhén szólva, felzárkózott a globális szeletelők közé, mára már innen is, onnan is nyiszálgatják a „sütit”,harmadik kérdés tehát: kinek sikerülhet ez jobban?