Miközben gurul a rubel és a jüan, a vezető nyugati politikusok morális prédikációkat tartanak és látszatintézkedéseket hoznak. Az USA is szívesen vásárol orosz olajat, ám Biden elnök “legyilkosozta” orosz kollégáját. Miközben a média beszólása célját találgatja, tavaly az orosz részesedés már 7 százalék volt az amerikai olajbehozatalban, ami várhatóan tovább fog nőni, az uráli olaj ugyanis kiváltja a hasonló tulajdonságokkal rendelkező, embargó alatt álló venezuelait, így az amerikai olajfinomítókat nem kell drágán és időigényesen más fajtákra átállítani.

Sőt, ahogy amerikai cégek akár még gáz- és energiaipari beruházásokat is eszközölnek Oroszországban amit az amerikai szankciótörvények más országoknak tiltanak, úgy a német gazdaság is szívesen üzletel Kínával. Főként a német autóipar vált az európai — és nemsokára az amerikai — klímahisztéria áldozatává, így jól jön, ha immáron tízből négy német autót a kevéssé finnyás Közép Birodalmában adnak el.

Trump bizonyíthatta, hogy szokatlan stílusa ellenére jól érti a nemzetközi politika csízióit, Merkel meg a maga temperált visszafogottságában a felelős globális partner szerepét alakíthatta.

Közös sajtótájékoztatójukon szépen el is játszották ezt a variációt, ám az idill nem sokáig tartott.

A lényeget illetően ugyanis sokkal csúnyább a mérleg.

Az amerikai gazdaság a nyolcvanas évektől kezdve folyamatosan több terméket importál, mint amennyit exportál, 2015-re pedig abszolút értékben a legnagyobb külkereskedelmi mérleg-hiánnyal rendelkezik a világon. A jelenségnek több magyarázata is van, a legfontosabb az úgynevezett Triffin dilemma: a dollár nemzetközileg elfogadott tartalékvaluta, mivel a világ legnagyobb gazdasága áll mögötte. A dollár iránti erős kereslet viszont felhajtja a dollár árfolyamát.

Alig egy hete Kínában jártam. Egészen elképesztő az a fejlődés, amit tapasztaltam a hat évvel ezelőtti utamhoz képest. Nem is elsősorban az infrastruktúrára gondolok, hanem a kínaiak mentalitásában bekövetkező változásra. Annyira lenyűgözött a pekingi repülőtér hangulata (és lekötöttek az otthoni feladataim), hogy mire visszaértem a mosdóból belföldi csatlakozásomhoz, két kapuval és egy prímszámmal arrébb ültem le. Így annak rendje és módja szerint lekéstem a járatom. Mert ki gondolná magyar fejjel, hogy Peking és az onnan repülővel két és fél órára lévő 17 milliós Csuncsing (Chonqing) között fél óránként közlekednek a repülők, sűrűbben mint a volánbusz Miskolc és ’Barcika között. Azt végképp nem gondoltam volna, hogy velem, a cseppel a tengerben, a homokkal a sivatagban, szóval velem majd annyira készségesek lesznek, hogy pótdíj megfizetése nélkül átfoglalják a jegyem az egyik esti járatra, miután töredelmesen még azt is bevallom, hogy önhibámból maradtam le a csatlakozásomról.