A hétvégi csúcstalálkozón a magyar miniszterelnök négyszemközti megbeszélést folytatott Li Ko-csiang kínai miniszterelnökkel. Magyarország „keleti nyitását” a liberális média a szent közgazdaságtan doktriner gondolkodása alapján értelmetlennek, az européer politika szellemében pedig erkölcsileg elitélendőnek bélyegezte. Egyszerre mondták azt, hogy semmiféle gazdasági racionalitás nem támasztja alá a kormány tervét, hogy növelje az ázsiai országokkal folytatott kereskedelmünk volumenét, és állították, hogy Magyarország „elárulja a nyugati értékeket”, ha gazdasági megállapodásokat köt a keleti államokkal, elsősorban Kínával. Pedig elég lett volna csak egy pillantást vetniük a nyugat-európai államok és Kína közti kereskedelem volumenére, hogy belássák, a magyar kormány döntése gazdaságilag megalapozott, és egyébként is, a kereskedelem alapja az érdek, nem pedig az értékközösség.

1. A keleti nyitás gazdasági szükségszerűség. Napjainkban a 7 legnagyobb keleti gazdaság (az E7-ek, azaz East7), vagyis Kína, Brazília, India, Oroszország, Indonézia, Mexikó és Törökország 21 ezer milliárd dolláros éves GDP-je már majdnem akkora, mint a 29 ezer milliárdos G7-ek – USA, Kanada, Németország, Franciaország, Anglia, Olaszország, Japán – bruttó gazdasági termelése. A keleti régió összevont GDP-je  a PwC tanácsadó cég előrejelzése szerint 2050-re 140 ezer milliárdra nő, a G7-eké viszont csak 70 ezer milliárdra bővül. (Érzékeltetésképpen az éves magyar termelés 140 milliárd dollár.)