Cikkeikben az összefüggés látszatát keltették az orosz elnök magyarországi útja és a vétó között: lám-lám, a magyar kormány oroszbarátsága végül a NATO-val is szembefordítja az országot.

A valóság azonban az, hogy a magyar kormány nem utasította el a közös nyilatkozatot, mindössze feltételekhez kötötte az együttműködést: ha a dokumentumba bekerül a jogfosztott kárpátaljai magyar kisebbség melletti kiállás, akkor Magyarország is aláírja azt. Ezt nevezzük nemzeti érdekérvényesítésnek – ideje lenne, hogy a liberálisok szótárába is bekerüljön ez a ballib újságírók fülének egzotikusan csengő kifejezés.

Magyar kisiskolások Kárpátalján.

1989-től Magyarország folyamatosan fogadta az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Ukrán SZSZSZK legfelső szintű küldöttségeit – de facto elismerve Ukrajna függetlenségét.

(Az ukrajnai lakosság nagy része a szegénységi küszöb alatt él.)

Az elmúlt időszakban a lassacskán szivárgó hírek kapcsán Orbán Viktor, majd Lázár János is beszélt arról, hogy jelenleg valahol 50-100 ezer fő között van az ukrajnai konfliktus miatt Kárpátaljáról Magyarországra áramló emberek száma. A történet természetesen nem új, a válság kezdete óta téma és „lehetséges realitás”, hogy a harcok, a destabilizáció és a kényszersorozások miatt egyre többen fognak a határ menti ukrán területekről hozzánk jönni menedéket keresve.

A februárban nagy nehezen tető alá hozott második minszki megállapodás eleve illuzórikus volt. Kevesen bíztak benne, hogy véget ér a fegyverropogás, s azok is tévedtek. Tűzszünetre vonatkozó passzusait folyvást megszegik a szemben álló felek, Porosenkó kormánya a szeparatistákra mutogat, azok meg a kormányra, miközben az Európai Unió vezetése a fejét csóválja. A háttérben pedig a két igazi geopolitikai szereplő, az USA és Oroszország, a szép szavak ellenére, változatlanul a konfliktus tartósításában serénykedik.