Szavadban múlt zenéje szólt,

s hívogatott a falu-ölbe.

Arcodra, mondd, a fényt s mosolyt

nem Rapsonné asszony bűvölte?

Áprily Lajos

(Nemzeti Összetartozás Napja a Vereckei-hágón, a honfoglalás millecentenáriumi emlékművénél. Fotó: MTI/Nemes János)

Értelmiségünk baloldali eszméktől megszédült fele igazságosnak tartja, hol azért, mert az „úri Magyarország” kapott egy nagy sallert, hol meg azért, mert egyáltalán, a tradicionális magyar, mint fogalom, ingataggá vált, és hát ugye, a progresszió, az halad. Népünk másik része a pszichodráma-csoportokat idéző világba menekül, fantáziál mindenről, csak ne kelljen együtt élnie a tudattal, hogy egy történelmi vereséget szenvedett nemzet tagja. Mások meg a fogyasztói világ kádári átszüremkedése szerint románozzák le Márton Áron püspököt, vagy nevezik jugó csajnak Ruzsa Magdit. Az előző két felfogás téves, az utóbbi hozzáállás meg leginkább taszító. Trianon nem csak egy adott típusú magyarság-élmény kudarca, hanem mindig mindannyiunké. Másfelől meg nem a permanens vereséget kell benne látni, hanem az örök parancsot, hogy a földről fel kell kelni. Végül, a harmadikként említett fogyasztói, kissé „proli” megközelítés viszonylatában reményt keltő, hogy még egyetemi éveink alatt itt tanuló pozsonyi barátom még részegen is kioktatta az őt leszlovákozó budapesti rendőröket. Talán a legnagyobb fájdalom nem is a minket igazságtalanul sújtó békeszerződés, hanem a szétszakítás, az hogy határok választják el azokat, akiknek az elődeik ezer évig összetartoztak. Határok nem csak térben vannak, hanem a lélekben is. A XX. század olyan határokat, olyan korlátokat rakott ránk, amelyek a lelkünkön túl szó szerint a húsunkba vágnak. Vajon megéri-e magyarnak lenni?

Őseink Tündérkertje, Erdély – a patetikus megfogalmazás valahol mégiscsak megérinti az embert, amikor átlépi a Királyhágót. Az 1918-ban elveszített területek közül a magyar nemzeti identitás szempontjából a legnagyobb, már-már misztikus jelentőséggel Erdély bír. Erdély a magyar kulturális teljesítmény egyik ősforrása volt, és az a mai napig is.

Az ambivalencia nem véletlenül van meg például az angoloknál. Vannak, akik egyértelműen nemzetállam-pártiak (mint pl. R. Scruton), és vannak, akik korántsem voltak azok (pl. M. Oakeshott). Nálunk ez nem létezik: egyszerre vagyunk nemzetállam-pártiak és a Trianon előtti állapot rajongói. Az ok nyilvánvalóan az, hogy ez a kérdés ma már nem eldönthető a gyakorlatban „vagy-vagy” alapon: csak a kettő közötti megoldások léteznek, csak olyan megoldások, amelyek igazodnak a helyzethez.