A Jobbik jelenleg rosszabb pozícióból fut neki a 2018-as választásoknak, mint a ciklus során bármikor. 2014 őszén, amikor a Jobbik nekikezdett a „néppártosodási” fordulatnak, a közvélemény-kutatások 16-19 százalékra mérték a pártot a teljes népesség körében. Most, három évvel később, a párt támogatottsága 9-10 százalék körül mozog. Hasonló tendencia rajzolódik ki, ha a biztos pártválasztók pártpreferenciáit vizsgáljuk. 2014 őszén a pártválasztók 18-21 százaléka támogatta a Jobbikot, a legutóbbi felmérésekben valamivel kevesebb, 14-19 százalékuk. A néppárti fordulat nem lesz a párt sikersztorija, sokkal inkább a lassú lecsúszásról szól.

Mindezek fényében nem csoda, hogy Vona Gábor pártvezetői munkásságát egykori és jelenlegi jobbikos politikusok egyaránt bírálják. Vona Gábor pártelnöki pályafutása során ugyanis többször vitte bele olyan helyzetekbe a pártját, ami hosszú távon – finoman fogalmazva – nem feltétlenül szolgálja a Jobbik érdekeit.

Nézzük a tényeket: október 2-án távozott a szocialisták miniszterelnök-jelöltje, Botka László. Úgy tűnik, sajátjai buktatták meg, az a belső frakció, amely a számok alapján elképzelhetetlennek tartotta azt a Botka elképzelést, hogy Gyurcsány Ferencet ne vegyék be a baloldali összefogásba.

Az összeomlás és a káosz azonban, az ígérettel ellentétben, sosem az új és tiszta viszonyok létrejöttét segítette elő, épp ellenkezőleg. Mohács után nem tisztult le a kép, hiszen Magyarország elvesztette szuverenitását, három részre szakadt és másfélszáz évre hadszíntérré vált. A modern korban az első világháborús összeomlást a Tanácsköztársaság rémuralma és Trianon, a második világháborús katasztrófát pedig negyven év szovjet diktatúra követte.