Mindezek fényében nem csoda, hogy Vona Gábor pártvezetői munkásságát egykori és jelenlegi jobbikos politikusok egyaránt bírálják. Vona Gábor pártelnöki pályafutása során ugyanis többször vitte bele olyan helyzetekbe a pártját, ami hosszú távon – finoman fogalmazva – nem feltétlenül szolgálja a Jobbik érdekeit.

Nézzük a tényeket: október 2-án távozott a szocialisták miniszterelnök-jelöltje, Botka László. Úgy tűnik, sajátjai buktatták meg, az a belső frakció, amely a számok alapján elképzelhetetlennek tartotta azt a Botka elképzelést, hogy Gyurcsány Ferencet ne vegyék be a baloldali összefogásba.

Az összeomlás és a káosz azonban, az ígérettel ellentétben, sosem az új és tiszta viszonyok létrejöttét segítette elő, épp ellenkezőleg. Mohács után nem tisztult le a kép, hiszen Magyarország elvesztette szuverenitását, három részre szakadt és másfélszáz évre hadszíntérré vált. A modern korban az első világháborús összeomlást a Tanácsköztársaság rémuralma és Trianon, a második világháborús katasztrófát pedig negyven év szovjet diktatúra követte.

A maga részéről világos üzenet ez a „pusmogó” liberális háttér-moguloknak, kik az MSZP-t még haló poraiban is irányítanák, s különösebb erkölcsi fakszni nélkül biztatnák a lehető legrútabb halálnemre.

Tudjuk persze, hogy a kommunista és a szélsőjobbos szavazóbázis alsó szegmensei olykor felcserélhetők: egykor Rákosi Mátyás maga adta ki az ukázt, hogy a kisnyilasok előtt legyen csak nyitva a kommunista párt kapuja, 2010-ben pedig Vonáék söpörtek be tömegesen elárvult baloldali szavazatokat a legsanyarúbb sorban tengődő Észak- és Kelet-Magyarországról.