A hazai ellenzék nem képes túllépni saját árnyékán. Már mindent és mindennek az ellenkezőjét kipróbáltak, hogy hatalomra kerüljenek. A legnagyobb sasszékat már eddig is a Jobbik mutatta be, és a sokadik Soros-forgatókönyvet követve csak folytatják a karakter-harakirit.

Az új recept szerint most éppen Szerbiától Szlovákián át Lengyel- és Magyarországig próbálják egy akolba terelni a bevándorlásellenes kormánypártok ellenzékét, abban bízva, hogy ha sikerül a különböző pártok szavazóit összeadni, akkor végre nyernek. Így született a Gyurcsány Ferenc DK-jától a Jobbikig terjedő szivárványkoalíció.

Brüsszelig futnának előle. 

A helyzet ma úgy áll – mondhatnók pszichológiailag – hogy minden baloldali párt mosdatja a Jobbikot, mert a keblére akarja ölelni és hát büdösökkel ölelkezni nem kellemes. A látszat szerint az ex(?) nácik megadóan tűrik ezt, annak reményében, hogy majd létre jön ez az ölelés. Könnyen lehet az is persze, hogy addig-addig súrolják őket, amíg teljesen elfogynak. Így aztán a szemlélőnek az a benyomása támad, hogy a Jobbik pedálozik a baloldali keblekre borulás élvezetéért. A kérdés csak az, hogy ez miért jó nekik?

Amúgy, az EP választásokon, ahol a választási szabályok szerint, mindenki mindenkinek ellenfele – homo homini lupus, ahogyan a művelt szingaléz mondja – a jelen állapot a haladó erőknek sem túl kedvező. Elesnek ugyanis a Jobbik ellen bevethető legkedvesebb és leghatásosabb fegyverüktől, a nácizástól. Mert ugye hogy nézne ki, mikor a májusban még lenácizott párttal kéne „összefogni” októberben. Sőt. Ezt akár kiterjedtebb értelemeben is tekinthetjük, hiszen van annak némi gyengéd bája, mikor Gyöngyösi képviselő úrral kart karba öltve antiszemitázzák a Soros-kampányt.

MSZP-s közleményhez mellékelt fotómontázs 2017 novemberéből. 

Nálunk ennél jóval kevésbé poétikus dilemmák hatják át a mai közéletet. Aktuálpolitikai zajok törik meg a csöndet – fölöttébb árulkodóan. Miközben az elmúlt években a balliberális véleménybrókerek számos másként gondolkodóban szívesen fedezték föl a náci mételyt, immár azokat is magukhoz édesgetnék, kik pár éve még a Duna-parti áldozatok szoborcipőibe sercintettek.  

Hja, változnak az idők, s ehhez csupán az ökör nem igazodik.

Politikai programja kimerül abban, hogy ő nem Orbán Viktor, hanem egy kedves fiú, a lányos anyukák kedvence, akit reményei szerint majd a legkisebb rossz elve besegít valamilyen pozícióba. Mindegy is, hogy mibe. Végül is ő nem irányítani akar, nem terveket akar megvalósítani, ő csak szeretné elkészíteni magáról a szelfit, ahogy épp beleül egy bársonyszékbe. Miniszterelnöki vagy főpolgármesteri, egyre megy. A lényeg, hogy kevés erőfeszítéssel magasra jusson.