Kínában gyakorlatilag olyan védekezéssel sikerült megállítani, amelyet biológiai támadásra dolgoztak ki. Iránban hasonló rendszabályok hiányában a legfelső vezetésből több tucatnyian haltak meg, és a fertőzési nyomás miatt magas a nem-idős áldozatok aránya is. A nyugati világban pedig egészen egyszerűen leállították a gazdaságokat és a társadalmakat. Egész légitársaságok ragadtak a földön; nem közlekednek a nemzetközi vonatok; bezártak az üzletek, és lassan a gyárak is leállnak. A járvány megfékezéséhez nagyon más út, mint a távolságtartás nem igazán kínálkozik, jóllehet, néhány gyógyszeres kezelési módszert már január óta figyelemre méltó hatásfokkal alkalmaznak – legalább a tünetek enyhítésére.

Az már most látszik, hogy az egész nyugati közösség – és benne Magyarország is – súlyos gazdasági hatásokat lesz kénytelen elszenvedni. Egyből felerősödtek azok a hangok, amelyek eddig zöld színbe csomagolva kárhoztatták az európai embert, most pedig arról prédikálnak, hogy „nem mehet úgy semmi, mint előtte”. Mások azon örvendeznek, hogy a delfinek ismét megjelentek a velencei lagúnákban, és hogy ez mennyire aranyos. (Persze az Anyatermészetet egyáltalán nem érdekli, hogy mi aranyos és mi nem; ha nincs ember, aki „aranyosnak” találjon valamit, akkor ezeknek a dolgoknak nincs értelme). Megalapozottabb vélemények szerint a globális szuperkapitalizmus működésén kellene változtatni: az „olcsó tévék – költséges járvány” összefüggése miatt. Egyszóval, úgy tűnik, hogy valóban, valamiképpen új korszakába fog lépni a világ. Hogy ez milyen lesz – hogy milyen legyen – ,azon talán még korai elmélkedni, viszont érdemes visszapillantani a történelemben, hogy milyen változásokat okozott egy-egy járvány, és az arra adott reakciók.

Az „Antoninusi-járvány” Kr.u. 165-185

Marcus Aurelius, a filozófus császár uralkodása idején két hullámban tört ki. Nincs megegyezés arról, hogy mind a két hullám feketehimlő volt, vagy csak az első feketehimlő, a második kanyaró. Annyi bizonyos, hogy a második hullámban egyedül Rómában napi 2000 ember halt meg, és a fertőzöttek között 25%-os volt a halálozási arány. A két járvány becslések szerint legalább 5 millió áldozatot követelt a nyugati féltekén, megtizedelte a légiókat, és megszakította a Kína és Róma között működő távolsági kereskedelmet az Indiai-óceánon, és Kínában is súlyos zavarokat okozott. A római hadsereg hadjáratait meg kellett szakítani. A barbár germánok között kevesebb áldozatot szedett a járvány, aminek a következménye a jól ismert, békebeli római világ végét jelentette. A központosítás most megbosszulta magát: a gazdálkodó népességre és a középső rétegre nehezedett a megkötések új sora. Hamarosan beköszöntött a katonacsászárok kora, és a száz évig tartó válság.

(Jules-Élie Delanuay: Pestis Rómában.)