A járvány alatt alig vártuk, hogy ismét a “régi” életünket élhessük. Magyarország kormánya is ezt akarta, ezért döntött a védőfelszerelések uniós beszerzése körüli káosz után úgy, hogy saját kézbe veszi a védekezést. Azóta már itthon is gyártanak maszkot, fertőtlenítőszert, védőruhát, Favipiravirt és ha minden jól megy, nemsokára már oltóanyagot is. A keleti vakcinák beszerzésével tempósan haladt az oltás, így Magyarország másfél hónappal korábban nyitott, mint a többi tagország.
A magyar kormány ráadásul a járványintézkedéseket és a nyitás lépéseit is széles társadalmi vitára, nemzeti konzultációra bocsátotta, így azokat a társadalom jobban elfogadta. Talán ezért sem voltak nálunk olyan tüntetések, mint Németországban, Ausztriában, Hollandiában, vagy aktuálisan Franciaországban.
A kormány járványkezelése azért is sikeres, mivel a munkaalapú társadalom jegyében a hangsúly a munkahelyek biztosításán maradt. Ezt erősítik az új beruházások, pl. az elektromos autók (alkatrészeinek) gyártásánál, a fegyveriparban, vagy a belföldi turizmusban. Magyarországon tehát minden adott ahhoz, hogy egy 4. hullámot kezelhető szinten tartsunk.
Milyen legyen az új életünk?
A nyugati világban más a helyzet. Már itt is többször utaltunk arra, hogy a világ fura urai a járványintézkedéseket amolyan “főpróbának” tartják, és azokat — immáron a szigorított klímacélok elérése érdekében — rendszeresen megismételnék. Nyugaton a vírus mint főellenség helyét átveszi a CO2-kibocsátás, így emiatt kéne a külföldre utazásról, rendszeres húsevésről, benzines/dízeles autóról lemondani, vagy az ingázás elkerülésére (ahol lehet) a home office-ra és schooling-ra áttérni.
A nyugati világot uraló 1% képviselői le is írják, hogy a járvány “esély” a társadalmak átépítésére. Klaus Schwab tavaly nyáron megjelent könyvében (Covid-19: The Great Reset) a helyzetleírásnál beismeri, hogy a globalizáció csak a felső 1% vagyonát növelte, míg a munkások és a középosztály helyzete jó esetben is stagnál. Az oktatási rendszer már nem garantálja a társadalmi mobilitást, ráadásul az immáron “ökológiai” átállás árát is a középosztályra és a munkásokra hárítanák. A tőkejövedelmekhez képest a bérek csak mérsékelten emelkedtek, miközben a globalizáció miatt nyugaton nőtt a munkanélküliség, és a munkahely elvesztésétől való félelem.
A Nagy Újraindítás, a Green New Deal és a Nagy Újjáépítés tervezői ebből nem azt a következtetést vonják le, hogy a járvány előtti mintákhoz kéne visszatérni, hanem azt, hogy a nyugati társadalmak a járványkezelés miatt “nyitottabbak” a nagy változásokra, amit a klímavédelem örve alatt kell eladni nekik. Frans Timmermans már meg is üzente az európaiaknak, hogy nem kell olyan sokat fapados járatokkal utazni. Mások a vörös hús helyett a vegyi laboratóriumokban kikísérletezett spórák és rovarok előnyeit ecsetelik.
A kis- és közepes cégeket is visszanyesnék. Schwab könyvében egy szakértő úgy becsüli, hogy Angliában és Franciaországban az éttermek és vendéglátóhelyek akár 75 százaléka is csődbe mehet a járványintézkedések és a társadalmi távolságtartás szabályai következményeként. A tulajdonosokból alkalmazottak lesznek. Maradnak a multicégek, spekulánsok és nagybankok, amelyek átveszik a járvány és az ökológiai átállás miatt csődbement cégek piacát.
Magyarország más úton jár. Sokadszor mutat olyan példát, ami nyugaton is vonzó lenne, ezért támadják ilyen elkeseredetten. A patrióta magyar gazdaságpolitika a hazai cégek és a középosztály megerősítését szolgálja, ám ennek folytatásához nemcsak finomhangolásra van szükség, hanem arra is, hogy ezek a tények a magyar társadalomban tudatosuljanak és kellő támogatást kapjanak. Ezt a célt szolgálja a nemzeti konzultáció, ezért bíztatok mindenkit arra, hogy éljen a lehetőséggel és mondja el véleményét!
(Kép forrása: MTVA/Nagy Zoltán)
Európa-szerte megszaporodtak mostanság az uniós költségvetéshez, az úgynevezett jogállamisághoz és az ostrom művészetéhez (v.ö.: kiéheztetés) egyaránt érteni vélő megmondóemberek. Hogy a versenyjog méltatlanul elhanyagolt területe se maradjon parlagon, egyes tagállamok vezetése, a Bizottság és az Európai Parlament egyaránt árukapcsolással próbálkozik, és úgy vezetne be újabb, lényegi változásokat az EU politikai konstrukciójában, hogy ne kelljen konszenzussal az uniós alapszerződésekhez nyúlni. A 2021-2027. közötti költségvetési forrásokhoz kapcsolt árukat migrációnak és jogállamiságnak nevezik, bár a két kifejezés a brüsszeli újbeszélben mára szinonímává vált. Már a 2020 nyarán lejátszott költségvetési és helyreállítási alapra vonatkozó tárgyalások során is megfigyelhettük, hogy a nyugat-európai mainstream média és magyarországi fordítói a kelet-közép-európai államokat, elsősorban Magyarországot igyekeztek az alku szabotőreként bemutatni, kis híján Orbán Viktor nyakába varrva a felelősséget, ha az uniós mentőcsomag nem születne meg időben. Ma sincs ez másképp, a migrációs-jogállamisági vita médialenyomatában a szerződéseket felrúgó szereplők küzdenek a szolidaritásért és az EU megmentéséért, a gonosz visegrádiak pedig ismét a haladás útjában állnak. Tiszta sor, nem igaz?
Nem, nem igaz.
Az EU összetartása érdekében felelősen cselekvők, szolidaritást vállalók, hovatovább, az európai nemzetek együttműködésében hívő és invesztált szereplők ugyanis Kelet-Közép-Európában találhatók, amint a lenti történet illusztrálja.
Az amerikaiak, olaszok, britek, franciák, spanyolok – tehát a „nagyok” – olyan nyugati káoszt produkálhatnak, amit Moszkvából, Delhiből – de főleg Pekingből! – öröm lehet majd nézni. Kérdés, vajon a németek kiizzadhatnak-e valamiféle – viszonylagos – stabilitást, ami aztán jótékonyan hathat, ha nem is a Nyugat, legalább Európa egészére. Talán, de ez korántsem biztos.
Egyelőre csupán a riasztó előjeleket lehet regisztrálni.
Óriási felháborodást keltett a 49 éves Jörg gazda interjúja, aki szerint a németek “hasznavehetetlenek” a spárgaültetvényén. A spárga (eper és más zöldség) ugyanis már csak olyan, hogy mostantól 1-2 hónapig folyamatosan terem, így neki a hét minden napján, napi 10-12 órában dolgozó munkások kellenek.
A járvány kitörésekor számos kelet-közép-európai vendégmunkás utazott haza, igaz, nem is nagyon marasztalták őket. Amikor alig néhány héttel később kiderült, hogy itt a betakarítás ideje, a német gazdák minimálbéren (€9) próbálták helyi munkaerőt toborozni, nem sok sikerrel. Az átlagfizetés ugyanis óránként €19.
Jörg gazda sem számíthatott a német munkaerőre. Egy kosárlabda-csapat felajánlotta önkéntes munkáját, ám csak napi négy órát dolgoztak, így a gazdának kellett volna megszerveznie a turnusokat. Mások csak egy-két hetet akartak dolgozni, és nem akartak egész szezonra leszerződni. Megint mások hamar feladták, vagy a fárasztó munka miatti hátfájásra panaszkodva betegállományba akartak vonulni.
A gazda áldja az eszét, hogy viszonylag gyorsan kapcsolt és telefonon egyeztetett az “ő románjaival”, akik évről-évre visszatérnek hozzá. A Német Gazdaszövetség berlini közbenjárása után megszervezték a légihidat, így áprilisban és májusban is negyvenezer idénymunkás jöhet repülővel Németországba.
Áldja az eszét. Hatvan románt hozatott a földjére.